A Krisztus Király-ünnepre vezető kilenced 8. napja

2013. november 22 – Évközi 33. hét, péntek, Krisztus Király ünnepét megelőző három nap

Olvasmányok: 1Mak 4,36-37. 52-59; 1Krón 29, 10-12; Lk 19, 45-48

Tomislav atya: A mai olvasmányok egyetlen témát vetettek fel előttünk: a templom megtisztítását és felszentelését. A Makkabeusok első könyvében, ahogy hallottuk, Júda és testvérei, miután megerősítették hatalmukat, úgy érezték, hogy elsőként a templomot kell megtisztítaniuk és felszentelniük. Ennek két szempontja van: a gonosz szellemtől való megtisztítás, valamint a jóvátétel és a bűnbocsánat. A második szempont a Sínai-i istentisztelet helyreállítása, ahogyan Mózes azt a népnek átadta. Ebben az istentiszteletben az világegyetem egyetlen Istenének imádása rejlik. Az evangéliumi olvasmányban is ugyanez történt: Jézus a felszabadítás jelét adta azzal, hogy kiürítette a templomot, kiűzve azokat, akik bemocskolták. Aztán mint jól tudjuk, saját vérével megtisztította azt, feláldozva önmagát. Így állította helyre az emberek számára az Atya Istennel való kapcsolatot a Szentlélekben az áteredő bűn után. Úgy gondolom, mindannyiunknak el kell gondolkodnunk azon, hogy a templomba járó keresztények lelkiismerete, tudatossága vajon az-e, hogy mindegyikük, minden megkeresztelt ember Isten templomává vált, és hogy azt a templomot tisztán kell tartani, meg kell tisztítani, engesztelést nyújtva, mert a Föld emberiségének engesztelést kell nyújtania. Ez az istentiszteletet Szellemben és Igazságban kell megvalósítani. Milyen istentiszteletet? Minden megkereszteltben ott van a Főpap, Jézus Krisztus, aki befogad minket, és a Szentlélekben felajánl minket az Atyának. Ő valósítja meg az üdvösséget, senki más az egész világegyetemben. Ő fog minket az Atyához vezetni, és ezt már most is megteszi bennünk. Tehát nekünk is meg kell tisztulnunk, felkészülnünk Krisztus Király nagy ünnepére, és fel kell szentelnünk magunkat. Számunkra ez különleges, mert arra vagyunk hívva, hogy a fénysorompóhoz közelebb éljünk, jobban belépjünk a fénybe, tudatában legyünk annak, hogyan tisztítsuk meg magunkat, és hogyan szenteljük fel magunkat. Ez már nem valami külső, felszínes dolog, hanem valami, ami a bensőnkben, szellemünk mélyén történik, és ami hatással van egész lényünkre, és megváltoztatja azt.

Ebben a gondolatmenetben nem térhetünk ki a részletekre. Mindannyian az egész világegyetemben egyedülállók vagyunk, és a Főpap előtt kell megállnunk, szemtől szembe, fokozatosan eljutva Isten közvetlen megismeréséhez, Isten bennünk lévő valóságához. Amint belépünk az intellektuális látásba, mindannyian arra vagyunk rendeltetve, hogy ezt elérjük. Így hát mindannyiunknak a saját egyediségünkben és szabadságunkban kell közelednünk a Főpaphoz, akit a felszentelés során az egész világegyetemet kormányzó Királyunkként vallottunk meg. Ez mindannyiunk feladata és folyamata az egyéniségünknek megfelelően. Mi csak az irányvonalakat adhatjuk meg. Melyek ezek az irányvonalak? Az ember, az emberiség szennyeződésének gyökere az önzés, az Istentől való elszakadás, amely az évezredek során különböző árnyalatokat öltött, és valódi kóros állapotokká alakult, egészen a halál kóros állapotáig. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy amikor az önzésről beszélünk, van egy ikertestvére az önzésnek: az egocentrizmus, az önmagunk körül való forgás. Ez jelen van minden éretlen keresztényben, az éretlen, felületes áhítat minden formájában. A Szentírásból tudjuk, hogy lehet hetente kétszer böjtölni, naponta ötször imádkozni, és mégis olyan önzőnek lenni, mint a farizeusok. A keresztények, különösen azok, akik sokat imádkoznak, telítődnek önmagukkal, áhítataikkal, imáikkal, és azt gondolják, hogy a böjtökkel, az imákkal stb. megoldották a dolgot. Pedig voltak már olyan tapasztalataitok, amikor nem gondoltatok egy problémára, hanem Istenben bízva a saját dolgaitokat végeztétek, és a probléma belülről oldódott meg. Meg kell tisztítanunk a templomunkat nemcsak a kétségeinktől, a gondjainktól, a félelmeinktől, hanem attól a kísérlettől is, hogy mi oldjuk meg a problémákat, hogy mi legyünk saját magunk megmentői. Mindössze annyit kell tennünk, hogy közelebb kerülünk Istenhez, és megnyílunk előtte.

Stefania Caterina: Pontosan így van, ahogy Tomislav Atya mondja. Ma reggel, az evangéliumon elmélkedve megkérdeztem Jézust, hogy számára mit jelent a megtisztulás, mit vár tőlem, tőlünk? Jézus pedig azt válaszolta, hogy az igazi megtisztulás abban áll, hogy az életünket olyan egyszerűvé tegyük, mint egy gyermeké. Ahogyan az evangéliumban is mondja: aki kicsivé teszi magát, mint egy gyermek, az nagyobb a mennyek országában. És mivel a mennyek országába nem lehet belépni tisztaság nélkül, ezért vissza kell térnünk a gyermeki állapotba. Jézus, azt mondta nekem, hogy a gyermek mindenekelőtt szereti az apját és az anyját. Egy kisgyermek nem törődik azzal, hogy az anyja vagy az apja szép-e, csúnya-e, gazdag-e, fiatal-e vagy öreg-e. Az apját és az anyját egyszerűen csak szereti. Nem tesz fel kérdéseket, hagyja, hogy az apja és az anyja vigyék, ahová viszik. Megfogja a kezüket, és megy. Nem bonyolítja az életét, a gyermeknek nincsenek előítéletei, nincsenek gondolati sémái, saját elképzelései. Egyszerűen hagyja, hogy az élet vezesse, és napról napra növekszik. Jézus azt mondja, hogy sokan összekeverik a megtisztulást azokkal az eszközökkel, amelyekkel a megtisztuláshoz eljuthatnak. Például vannak, akik a megtisztulásukat abban látják, hogy tudnak böjtölni, vagy hogy sok önmegtartóztatást, sok jótékonysági és irgalmas cselekedetet végeznek. Jézus pedig így szól: „Ha ez segít nektek eljutni a megtisztuláshoz, tegyétek meg, de tudjátok meg, hogy a megtisztulás nem ez. A megtisztulás az élet teljes leegyszerűsítése, egészen addig, hogy Máriához hasonlóan azt mondhassátok: Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok.” Nincs más. Itt, úgy gondolom, mindannyiunknak el kell gondolkodnunk – kezdve velem, mindannyiunkkal –, hogy mit teszünk valójában azért, hogy újra gyermekek legyünk, hogy ilyen egyszerűek legyünk. Hányszor bonyolítjuk el a dolgokat gondolatainkkal, szavainkkal, kapcsolatainkban, miközben Jézusnak ez elég, mert megismételte nekem – ahogyan már oly sokszor tette –, hogy azok a lelkek, akik a legkedvesebbek neki, akik iránt valóban nagy szeretetet érez, azok a kicsik, az alázatosak. Rábízzák magukat, ennyi és kész. És azt mondja: „Itt nem tudok ellenállni – a saját szavaimmal mondom – nem tudok ellenállni ennek a szeretetnek, ahogyan egy anya sem tud ellenállni, amikor a gyermeke megfogja a kezét, megsimogatja és azt mondja: Szeretlek.” Nos, ezt tényleg meg kell tanulnunk, és nekünk is, mint népnek, ilyen egyszerű népnek kell lennünk. Nem olyan bonyolultnak, mint sok egyházi mozgalom, ahol sok szép szót, sok bonyolult beszédet hallunk, de végül kevés eredményt látunk.

Tomislav atya: Ehhez az egyszerűséghez, amiről Stefania beszél, hozzá tesszünk, hogy életünknek Krisztus-központúnak kell lennie: el kell felejtenünk önmagunkat, Krisztust kell szem előtt tartanunk, és kapcsolatunkat tiszta hitre, tiszta reményre és tiszta szeretetre kell alapoznunk. És ez egyszerű. A hit, a remény és a szeretet nem anyagi dolgok, hanem a Szentlélek törvényei, és elengedhetetlen, hogy ezekben egyszerűek és tiszták legyünk. És akkor érezni fogjuk, megérzünk Krisztus jelenlétét, és vonzódni fogunk hozzá. Nem fognak elnyomni minket a problémáink. Problémáink mindig lesznek, amíg a Földön vagyunk. Jól emlékszem egy tanításra, amit Szent Ferenc adott nekünk egy egyszerű imáról; azt mondta: Ülj le Jézus elé, és egyszerűen vedd elő mindazt, ami benned van és bízd rá: a problémákat, a kérdéseket, az örömöket, MINDENT. Tedd le, és menj nyugodtan. Ha ezt a folyamatot végigvisszük magunkban, egy viszonylag rövid ima után békességet fogunk érezni, és megváltozik az életünk.” Alapvető fontosságú, hogy megértsük: Isten a mi Megváltónk, a mi Királyunk, aki mindannyiunkért lejött a Földre, hogy mindannyiunkban cselekedjen, és elvezessen minket az Atyához. Ő nem csalódik, nem kér tőlünk mást, csak hogy jöjjünk hozzá, csatlakozzunk az ő életéhez, és felejtsük el önmagunkat a saját problémáinkkal együtt.

Szeretnék kitérni a megtisztulásunk egy másik aspektusára, a közös, egymás közötti megtisztulásra. Ahogyan mindannyian egyénileg, úgy mindannyian együtt is Krisztus-központúaknak kell lennünk, tükröznünk kell Krisztusban való közösségünket, ahogyan Ő is közösségben van az Atyával a Szentlélekben. Ez az Egyház, ez az új nép. Itt egy gondolatot szeretnék megosztani, és úgy vélem, rendkívül fontos, hogy egymás között úgy viselkedjünk, mint akik egyedülállóak a világon, és közösségben akarnak élni. Egyedülállóak a világon: ha én egyedülálló akarok lenni a világon, nem támaszkodhatok másokra, arra, hogy mások mit gondolnak, mit mondanak. Lehetek velük közösségben, hallgathatok rájuk, de én magam állok a saját lábamon. Egyedülálló vagyok az univerzumban. Ez automatikusan elvezet minket hitünk integritásához, kapcsolatainkhoz. Ahogyan tisztelem magamat, mint az univerzumban egyedülállót, úgy kell tisztelnem mindannyiótokat és mindenkit az univerzumban. Nézzétek, a szellemi életben sok az utánzás: vágyakozni arra, hogy olyanok legyünk, mint Ferenc; jól ismert az a jelenség, hogy a fiatal lányok a Szűzanyára akarnak hasonlítani, ami akár kóros mértékig is eljuthat. Azok a fiatal lányok, akik – mondjuk – tiszták, vágyakozók, mégis a Szűzanyával akarnak azonosulni. Mi senkit sem utánozhatunk. Közösségben lehetünk a másikkal, hogy befogadjuk azt a fényt, ami a másikból árad, és így önmagunk lehessünk.

Tegnap este arról beszéltünk, hogy azok számára, akik hallották ezeket az üzeneteket, a Központi Magcsoport jelenti az akadályt. Miért? Egyszerű lenne elfogadni: ők mások, mint én, de én nem lehetek Szent Mihály, viszont szükségem van Szent Mihályra. Ez a közösség, az egység a sokféleségben. Sok olyan eszköz van, amelyet Isten kigondolt, és amelyek működnek, de én nem ismerem őket – legyenek üdvözölve, mert az egész világegyetem más, mint én, és én közösségben akarok lenni ezzel a világegyetemmel, az univerzumokkal. Ha ezt nem értjük meg, könnyen feszültségek keletkeznek közöttünk, féltékenység és irigység. A másiknak másnak kell lennie; nem mondhatom magamról, hogy jobb vagyok a többieknél, és azt sem, hogy rosszabb vagyok náluk. Egyszerűen más vagyok, és minden erőmmel Istennek akarok szolgálni, közösségben lenni mindenkivel. Ez nagyon, nagyon fontos dolog: ha így fogjuk fel, nem fog minket kísértésbe ejteni, hogy ítélkezzünk a másik felett. A saját elképzeléseink alapján ítéljük meg a másikat. Amikor egy idős hölgy azt szeretné, hogy a kisgyerek olyan legyen, mint ő, az súlyos dolog! Amikor egy felnőtt nem tiszteli a gyermeket, amikor nem tudjuk elfogadni a másikat a különbözőségében, és szeretni őt az ő útjának különbözőségében, akkor mi magunk sem lehetünk teljesek Istenben. Ahogyan az elmúlt napokban láttuk, Jézus senkit sem ítél el, sír a templom előtt, meg akarta menteni őket, de nem tudta. És mi marad? A szeretet marad, az élet feláldozása marad azért a népért, hogy azok meneküljenek meg, akik meg akarnak menekülni.

Van egy szempont, amellyel szeretném befejezni: az felajánlásunkról van szó. Tudjátok, hogy Júdás is testvéreivel együtt áldozatokat mutatott be a megtisztulásért, a megszentelésért. Nekünk is fel kell ajánlanunk magunkat Jézusnak, mint bárányok. És ez alapvető fontosságú. Tudjátok, hogy az emberek mennyire nyitottak a karizmatikusokra, a karizmákra, de a karizma nem ment meg benneteket. Isten adhat néhány jelet egy olyan személyen keresztül, aki különleges kegyelemmel rendelkezik, de Isten csak az felajánlásunkon keresztül változtat meg minket a legmélyebb lényünkig. Ahogy Jézus felemelkedett az Atyához, miután feláldozta magát az Atyának, úgy mindannyiunknak nyitva áll az út Jézus Krisztuson keresztül, ha feláldozzuk magunkat. Nincs gyógyulás a gyökereinkben az áldozatunk nélkül. És ez az emberiség, amely oly sok hibát, oly sok bűnt követett el, csak azok révén gyógyul meg, akik részt vesznek Krisztus áldozatában, felajánlva magukat a bűnök megváltására, a gyógyulásra. Tehát, íme, ez az este legyen számunkra egy újabb lépés a Krisztus Király ünnepére való felkészülésben.

És megáldom mindazokat, akik hallgatnak minket, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Vélemény, hozzászólás?