A Szűzanya Szívébe lépni, hogy megtanuljunk imádkozni

2015. november 14. – szombat, 32. hét (évközi idő)

Olvasmányok: Bölcs 18, 14–16; 19, 6–9; Zsolt 104(105); Lk 18, 1–8

Kedves testvéreim! Ezen a szombaton is szeretném összekapcsolni az esti elmélkedést – amely a mi virrasztásunk – a holnapi, az Úr feltámadásának ünnepére vonatkozó elmélkedéssel, amikor saját feltámadásunkat igyekszünk megünnepelni. Nagyon erős liturgikus kapcsolat van közöttük.

Hogy egyre mélyebbre merülhessünk a Krisztus Királyra való felkészülésünk során, felolvastunk egy részt a „Utunk Márián keresztül Jézushoz” című könyvből, a „Imádkozni Máriával” című cikkből, pontosan azt a részt, amely az imádságra vonatkozik: „Az imádság Isten tervéből fakad, nem a mi érdekünkből”[1], majd azt, hogy mit jelent a szellemben való imádkozás. Szeretném beágyazni ezt a gondolatot, amelyet a Szűzanya közölt velünk: az imádkozás a szellemben, mert Ő Isten Szellemében van, Szíve tiszta, szeplőtelen Szellemet hordoz, Szíve egy templom, ahol a Szentháromság mindent megtett, amit akart, és beteljesített.

Éppen ma, a liturgia előtt beszélgettünk, valaki azt mondta: „Abban a medjugorjei amfiteátrumban felszabadul az imádság”, majd elmeséltem Mirjana látnok élményét, amikor belépett a medjugorjei templomunkba, a házba, és kijelentette, hogy ott úgy érzi magát, mint amikor a Szűzanya megjelenik. Tehát ebben az időben arra vagyunk hívva, hogy belépjünk a Szűzanya Szívébe, hogy imádkozhassunk, hogy megtanuljunk imádkozni. Amikor a Szűzanya Szívében vagyunk, abban a pillanatban vagyunk, amikor Ő befogadja Jézust, amikor megkapja a Szentlélek ajándékát, amikor befogadja az Atyaisten tervét; Vele vagyunk a Kereszt lábánál, Istenhez emelve, mert mindennap vannak keresztjeink, és bizonyos értelemben kénytelenek vagyunk rájuk tekinteni. Ez a ma esti elmélkedésünk kontextusa, amikor életünket a Szűzanya szándékai szerint felajánljuk a Szívében.

Az imádság, az imádság egy aspektusa, amelyet a mai evangélium magyaráz el, abban a példabeszédben, amelyet bizonyára hallottatok már: a becstelen bíró és az özvegy, aki könyörög neki, hogy védje meg. Vannak olyan pontok, amelyeket sajnos a keresztények nem vesznek észre. A lényeg az, hogy Isten azonnal, azonnal be akar avatkozni. A következtetés: „De amikor eljön az Ember Fia, talál-e hitet a földön?”. Íme, ez a lényeg: ha a kapcsolatunk Istennel olyan, hogy Isten azonnal beavatkozhat, egyidejűleg azzal az eseménnyel, amelyet éppen átélünk, ha a lelkünk készen áll arra, hogy befogadja Isten beavatkozását, vagy sem, ez a kérdés. Elértük már a hit ezen érettségét?

Egy másik szempont a Bölcsesség könyvének első olvasmányában található, amelyet pontosan a karácsonyi éjféli szentmisén olvasnak fel: „Míg mély csend borult mindenre, és az éjszaka félúton járt, a te mindenható szavad, Uram, az égből, a te királyi trónodról, belevetette magát abba a pusztulás földjébe.” Nem értjük az imát, ha nem értjük, hogy Isten kezdeményezi az imánkat, Isten az, aki kezdeményez. Nem fogjuk megérteni ezeket az időket, eseményeket, ha nem értjük meg, hogy Isten a Fiában közénk vetődik, hogy közbeavatkozzon. Az első olvasmány pedig azt meséli el, ami Egyiptomban történt, amikor a népnek ki kellett lépnie a rabszolgaságból. Az a szó elindult, a mindenható szó. Ez történt Jézus Krisztus születésének pillanatában, ez történik az új népben. Ha nem értjük meg ezt az imát, a nép nem alakul ki, a nép nem új, nem imádkozik új módon.

Ezért szeretnék megismételni néhány mondatot, amelyet itt felolvastunk, és amelyeket elolvashattok az általam megjelölt könyvekben:

„Az ima Isten tervéből fakad, nem a mi érdekeinkből”, jól figyeljétek meg, mit csinálunk. A saját kérdéseinkkel, terveinkkel, érdekeinkkel indulunk ki, és így csőbe viszünk magunkat. Ki által? Magunk által. De Isten szava, a kegyelem készen áll arra, hogy behatoljon lényünk legmélyébe, felébressze szellemünket és összhangba hozza Istennel, hogy az üdvözítő események – amelyek megbocsátanak, meggyógyítanak, feltámasztanak – áthaladjanak rajtunk.

Azt mondták, hogy az imádság Isten tervéből fakad, de Isten terve az, hogy felébressze szellemünket, nem pedig az, hogy megfeledkezzünk testünkről és anyagi szükségleteinkről. „Keressétek először is az Isten országát, és minden más hozzáadatik nektek”[2]. Jelenleg nem tudjátok megérteni, hogy az imádságba való belépés azt jelenti, hogy belépünk az új teremtésbe, Isten gyermekeinek életvitelébe, az újdonságba, ahol bennünk a mindenható Isten teremtő ereje minden dolgot mozgásba hoz, és azzal foglalkozunk, hogyan értsük meg az imádságot. De ha elfogadjuk, hogy Isten szava és Isten Szelleme teljes erejükkel belépnek a szellemünkbe, és képessé teszik azt a megértésre, a felfogásra, a cselekvésre, akkor mindenünk megvan. Ha tehát nem lépünk be ebbe az imádsági magatartásba, hiányozni fog a hitünk, hiányozni fog a reményünk, hiányozni fog a szeretetünk, hiányozni fog a fényünk. Mindenesetre mindig úgy fogjuk végezni, hogy magunk próbáljuk megteremteni az üdvösségünket, pedig ha átadjuk magunkat a Szellemnek, és hívjuk a Szentlelket, hogy belénk lendüljön, hogy belénk lépjen a Megváltó, aki üdvözít. Ő azért szállt le a Földre, hogy újjá, teljesen újjá teremtsen minket az Atya előtt, és az egész teremtést újjá alakítsa. Ha nincs bennünk ez a nyitottság, ez az önérdekektől való elszakadás és az a vágy, hogy szemtől szembe lépjünk kapcsolatba Istennel, mert a lelkünk képes erre, akkor nem is válhatunk új néppé; visszatérünk a régi szertartásokhoz, a régi gondolkodásmódokhoz, a régi struktúrákhoz, kapaszkodunk valamibe, amit az ember teremtett, mert képtelenek vagyunk felemelkedni, és mindig képtelenek leszünk felemelkedni, ha nem engedjük, hogy Isten emeljen fel minket.

A Szűzanya arra hív minket, hogy lépjünk be ebbe az imádságba. Az események jönnek, érkeznek, nagy események, és mi vagyunk hivatottak kezelni ezeket az eseményeket, mi vagyunk a tájékozódási pont. Nem tudom, bonyolultnak tűnik ez nektek? Úgy gondolom, hogy ezekben a napokban Isten megadja nekünk a kegyelmet, hogy megértsük az összes szöveget, de el kell kezdenünk cselekedni, el kell kezdenünk imádkozni. Miért imádkozzunk? Hogy Isten életét megkapjuk, hogy Isten éljen bennünk, cselekedjen, hogy bennünk megkezdődjön az új teremtés. Ez nem filozófia, nem menekülés a valóság elől, hanem maga a valóság, az igazi valóság.

Tehát ismét visszatérek az Úr szavához: „De amikor eljön az Ember Fia, talál-e hitet a földön?” Ha hiányzik ez a hozzáállás, mi is a hit? Vannak olyan emberek, akik ma a paphoz mennek, holnap egy guruhoz, holnapután varázslót keresnek, kábítószert keresnek, de miféle hit ez? Van egy hit, amely hegyeket mozgat,az a hit, amely hegyeket mozgat, az az, hogy Isten elmozdítja a problémák hegyeit bennünk, és mi megengedjük neki, mert Ő ismeri a számunkra készült tervet, tökéletesen jó, bölcs, tökéletesen vezet, semmiben sem szenvedünk hiányt.

Akkor azt mondják, hogy az imádsághoz két dolog fontos: bezárni a szánkat, ami azt jelenti, hogy belépünk a csendbe. Olvassunk el egy szöveget, és hagyjuk, hogy belénk hatoljon, és hozzánk szóljon. Ez azt jelenti, hogy bezárjuk a szánkat, nem gondolunk másra. A másik elem az, hogy kinyissuk a szánkat, amikor találkoztunk az élő és igazi Istennel. Miért nyitjátok ki a szátokat? Hogy énekeljetek, hogy dicsérjétek Istent, hogy hálát adjatok Istennek. Nos, tanuljátok meg ezt a két pillanatot. Szűz Mária közöttünk van, megígérte nekünk, az Ő Szívében vagyunk, Vele vagyunk, és így minden könnyebb lesz.

Megáldalak benneteket, hogy Isten minden szeretete, amely Anyján, a világegyetem Királynőjén, a Béke Királynőjén keresztül áramlik, aki megjelent közöttünk, hogy ez a szeretet megnyissa legmélyebb lényünket a Szentháromság bennünk végzett működése számára, hogy szemtől szembe találkozzunk Istennel, hogy egész lényünk elkezdje belélegezni Isten jelenlétét, az új teremtés cselekvését, hogy eljussunk az ígéretek megértéséhez.

Isten, aki emlékszik Ábrahám ígéreteire – amint azt a zsoltárban hallottuk –, belépett a szívünkbe, hogy beteljesítse a prófétákon, Jézus Krisztuson és a szenteken keresztül adott ígéreteket, és azok az új népben teljesedjenek be, hogy az önazonos, szent, papi, prófétai és királyi néppé váljon, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

[1] 146. o.

[2] Vö. Mt 6,33