(Részlet Stefania Caterina és Tomislav Vlašić a „2012 – La scelta decisiva dell’umanita (Az emberiség döntő választása)” c. olasz nyelvű könyvéből, Luci dell’Esodo kiadó)
Szent Pál Apostol üzenete, 2012. augusztus 30
„A megtérésem után hosszú időt töltöttem elmélkedéssel és a felkészülésemmel a küldetésemre, melyről az Úr folyamatosan beszélt nekem.[1] Jézus hívott, hogy apostol legyek, habár nem voltam vele a kezdetektől; sőt, jól tudjátok, hogy kezdetben egy keresztényüldöző voltam.
Megtérésemkor a keresztények, és különösen az Úr apostolai a kegyelmek olyan gazdagságával voltak eltelve, melyet ti nehezen tudtok elképzelni. Az apostolok valóban Isten erejét nyilvánították meg: a tapasztalásaik nem korlátozódtak néhány látomásra vagy csodára. Számukra mindennaposok voltak a rendkívüli tapasztalások, nem azért, mert „szuperemberek” voltak, hanem mert az Egyház egy rendkívüli lendületet kapott Pünkösdkor, mely elengedhetetlen volt a küldetésének beteljesítéséhez. Az apostolokra feladata volt, hogy megnyissák az utat a nép előtt, felajánlva önmagukat és megnyilvánítva a kegyelem rendkívüli erejét, mely az Egyház élete volt. A misztikus élet volt az első Egyházban minden isteni megtapasztalás alapja.
Manapság az Egyház nem él meg többé hasonló erőt, mégis ugyanarra a küldetésre van hívva. Miért van ez? Mert Isten népe és a mai apostolok jobban hisznek az érvek erejében, mint a hitében, holott az érv és a hit távolról sincsenek ellentétben egymással. Félnek a csodáktól és gyanakodva tekintenek rájuk, nem tudva, hogy hogyan erőltessék bele az emberi logikába, a napjaitokra jellemző racionalitásba. Számunkra nem így volt; ezért az élményeim üdvözölve lettek az Úr apostolai által, Péter a jobbját nyújtotta nekem a tisztelet és bizalom jeleként, felismerve bennem az Úr művét.[2] Sosem volt viszály közöttünk, noha nagyban különböztünk mind mentalitásban, mind képzésben egymástól.
Jézus beszélt az apostolainak a köztük eltöltött ideje során, és beszélt az én szellememhez a megtérésem után. Nem volt felkészítésbeli különbség közöttünk, mindenki tudta, hogy mit tegyen és mit mondjon a népnek. Péter és én, ahogy a többi apostol is, beszéltünk az új teremtésről[3]. Semmiképpen sem a fantáziánk gyümölcse volt, ahogy talán valaki közületek mondaná. Jézus beszélt róla, megígérve az emberiség egy új dimenzióba való elvezetését. Beszélt az egész teremtés benne való újra összefoglalásáról, mint az Egyháza cselekedetének tetőfokáról, és mint az új teremtés szükséges bevezetőjéről.
Ezért megismertette velünk az egész világegyetemben létező valóságot, mert a megváltás üzenete – melyet sajátosan a Föld Egyházára bízott – be kellett töltse a világegyetemet; csak így lehetséges a minden dolog benne való újra összefoglalása a mennyben és a földön is. Ti a „pogányok apostolának” hívtok és valóban az voltam. Azonban a pogányok, akiről beszéltek, nem csak a Föld pogány népei voltak, hanem minden Isten által teremtett – a kozmosz bármelyik sarkából származó – ember. Isten művének mérhetetlensége, nagysága és mélysége nem volt ismeretlen számomra, mert a szellemem utazott a világegyetem valóságaiban. Az Úr ugyanis megengedte nekem, hogy rendkívüli tapasztalásokat éljek meg, hogy meglátogassak ismeretlen bolygókat és találkozzam a világegyetem különböző emberiségeivel.
Szent Péter beszélt nektek arról, hogy hogy mentek a dolgok az első Egyházban, és hogy hogyan lett szép lassan a félretéve a más bolygók emberiségeire vonatkozó aspektus. Az Egyház küldetése csak a Földi népek felé irányult. Ez volt a legnagyobb fájdalmam és a többi apostol fájdalma is. Mindazonáltal Jézus megígérte nekünk, hogy el fog jönni a megfelelő idő az Egyház az egész világegyetemben való küldetéséhez.
Ez az új idő a Föld Egyháza számára! Itt a lehetőség, mely újból megadatott Isten földi népének, hogy félre tegye a kételyeit és félelmeit, hogy visszaszerezze a hitnek azt a dinamikáját, mely lehetővé teszi a Föld határain való túlhaladást és a racionalitás falainak megmászását. Ez az utolsó hívás mindazoknak, akik a Föld Egyházát képviselik, hogy megnyissák az ajtókat a világegyetem teljes emberisége számára, hogy a népek anyjai legyenek, melyet sajnos gyakran csak szavakban állítanak magukról.
A Föld Egyháza hívva van, hogy válaszoljon, elfogadva a világegyetemben jelenlévő valóságokra való megnyílást és az egyéb emberiségek evangelizációját, túl a földin. Az Úr választ vár minden híve részéről, és az Egyház képviselői részéről. Mondom nektek, hogy felesleges tudatlanságot színlelni: a világegyetemben jelenlévő életre utaló jeleket kaptatok és kaptok továbbra is. Mindazok, aki az Egyházat képviselik, nem viselkedhetnek úgy a mennyből kapott jelekkel szemben, mint azok, akik nem hisznek, vagy mint a tudósok, akik tanulmányozzák a jelenségeket, hogy racionális magyarázatot adjanak rájuk, mely szinte mindig egy tagadáshoz vezet. Mindaz, aki „pásztornak” hívja magát, hívő emberként kell viselkedjen.
A hívő ember nem egy naiv ember, aki csukott szemmel elfogad mindent: a hívő ember képes dönteni. A döntése azonban sosem a racionálisan megmagyarázhatatlan dolgoktól való félelemből születik; hanem az Isten cselekedetére való feltétlen nyitottságból, akinek semmi sem lehetetlen. A hívő ember rendelkezik a bölcsességgel, mely a Szentlélek ajándéka és amelynek semmi köze sincs az emberi félelemhez, mely a kompromisszum és az emberi ambíció gyümölcse.
Ezért az az ember, aki egy autentikus hittel él, egy olyan döntőképességgel rendelkezik, melyet a Szentlélek vezet, aki sosem téved, mert maga a Szellem erősíti meg a cselekedetét. Hogyan? A hűségesek közösségén keresztül. Amikor az első keresztény közösségek hívőivel imádkoztam, a rendkívüli ajándékok természetesek voltak, mert a Szentlélek cselekedete nagyon intenzív volt; mindenki részt vett Isten, a születőben lévő egyház felépítésében való közvetlen beavatkozásában. Az apostoli feladatom nem abból állt, hogy megmondjam a személyeknek, hogy az az ajándék Istentől jött-e vagy sem, sem az ajándékok gyakorlásának engedélyezéséből vagy megakadályozásából. A feladatom az volt, hogy imádkozzak és felajánljam magam minden hívőért és az egész közösségért.
Minden apostol és pásztor feladata – akkor úgy, ahogy most is – minden személy segítése az Istenben való szabad emberré válásban. Nem szabaddá az emberek szerint, hanem Isten szerint, mert mindannyian hívva vagytok, hogy belépjetek Isten gyermekeinek a szabadságába. Ez volt a feladatom Isten előtt: hirdetni az Evangélium üzenetét, segíteni minden jóakaratú embernek, hogy meglássa magát abban az üzenetben és önazonos legyen az igazsággal szemben, képes legyen felajánlani magát Istennek, képes legyen közösségben élni a testérekkel.
Az életfelajánlás Istennek, az integritás és a közösség azok az alapok, melyre minden személy és minden közösség identitása épül, a teljes hit és a valódi szabadság alapjai. Amikor egy rendkívüli ajándék megnyilvánul egy személyben, vagy egy hittel és szabadsággal teli közösségben, akkor csak jó gyümölcsöket hozhat és a valódi közösség megakadályozza a gonosz beszivárgását. Azt, aki lelkiismeretesen él Isten előtt sosem lehet megtéveszteni és ő sem tud megtéveszteni, mert a Szellem – minden ajándék adója – meg fogja erősíteni a művét, a többieken keresztül, akik ugyanazt a hit és közösség integritást élik meg. Ez történt a közösségekben, ahol prédikáltam. Amikor egy személy felált a gyűlésen, megnyilvánítva egy ajándékot, ez az ajándék Istentől származóként került elismerésre mindazok által, akik jelen voltak. Egy azonnali és határozott döntés volt, mely békét termelt és táplálta a hitet, a reményt és a szeretetet. Azon az ajándékon keresztül más ajándékok ébredtek fel más személyekben. Így a Szentlélek ajándékai harmóniába kerültek egymással, kiegészítették és megerősítették egymást. Így az Egyház növekedett és erősödött.
Az Egyház nem ránk, apostolokra alapult, hanem a Szentlélek rendkívüli cselekedetére, mely közvetlenül, a népen keresztül működött. Az Egyház Isten népe, mely a Pásztorával, Jézus Krisztussal halad, a Szentlélek által vezetve, az Atya felé. Ezért az Egyház a népre, és a nép által alapszik, mely egységben él a Szentháromsággal és megnyilvánítja az életét.
Mi, apostolok, az imával, az életünk felajánlásával és a prédikációval részt vettünk a Szellem cselekedetében, elkísérve minden személyt a szellemi növekedésében. A hit apjai voltunk, mert segítettük a személyeket növekedni; apák voltunk és nem urak. Igaz apákként nem próbáltuk meg bárkire is rákényszeríteni a tekintélyünket, hanem a hívők és az egész közösség útjának kíséretére használtuk, hogy mindenki elérhesse a hitbéli érettséget, az Istennel való kapcsolatba lépés képességét, a rossz és a jó megkülönböztetésének képességét, közösségben élve mindenkivel és az egész közösséggel. Biztosítalak benneteket, hogy nem lehet hazudni egy közösség előtt, mely lelkiismeretesen él Isten előtt; ezért az első közösségek olyan helyek voltak, ahol a szentség növekedett és ahol Isten ajándékai sokasodtak.
Azt gondoljátok, hogy mi, apostolok sokat prédikáltunk és a szavakkal győztük meg az embereket? Nem, keveset beszéltünk és sokat imádkoztunk, azzal ellentétben, ami ma történik: az Egyház tele van prédikációkkal, diskurzusokkal és szavakkal, de szegény az imákban. A személyes és közösségi ima az egyén és Isten népének lélegzetvétele, mert hozzájárul az Istennel való kapcsolat életben tartásához és ez lehetővé teszi a Szentléleknek, hogy az egyénekben és mindenkiben együtt cselekedjen.
Minden személy rendelkezik egy szellemmel, de én mondom nektek, hogy minden keresztény közösségnek rendelkeznie kéne egy szellemmel, mely a lelkekben áramló életből kiindulva képződik, és amely az őszinte közösségen keresztül, rendkívüli erővel sugárzik magából a közösségből, az érdekek egységét nemzve. Amikor egy közösség Istenre nyitott, alázatos és őszinte szellemmel rendelkezik, a tagjai „egy szívet és egy lelket” alkotnak. Így sokféleképpen megnyilvánul Isten műve, mely ajándékokat és küldetéseket ébreszt fel az egyénekben és az egész közösségben. Isten Szelleme hat az egyén és a közösség szellemére. Így történt az első közösségekben, közvetlenül Pünkösd után”. […]
[1] Gal 1,11-23
[2] Gal 2,9
[3] 2Pét 3, 1-10
