Tanúságtétel Tomislav Vlašić atya stigmáiról

 

Finale Ligure, 2025. november 1.

Tanúságtétel Tomislav Vlašić atya stigmáiról

Orvos vagyok, és ebben a feladatomban kísértem végig Tomislav Vlašić atyát  abban a  másfél éves időszakban, amikor megjelentek a stigmák. Szinte naponta vizsgáltam és kezeltem, így első kézből tapasztaltam meg a folyamatot. Tomislav atya kezdetben erős fájdalmat érzett a jobb mellkasán, az utolsó borda magasságában. Azt mondta olyan, mintha egy lándzsa szúrná át a bordáját a szívéig. Ez egy nagyon intenzív és folyamatos fájdalom volt, amelyet semmilyen fájdalomcsillapító nem tudott enyhíteni, és amely nem felelt meg egyetlen, számomra ismert patológiának sem. Nem lehetett megérinteni, és még a ruhák bőrrel való érintkezése is elviselhetetlen volt számára. Többször is tapasztaltam, hogy amikor csukott szemmel feküdt, és  kezemmel a mellkasához közeledtem, anélkül, hogy megérintettem volna, fájdalmat érzett. Nem kapott ütést, nem voltak más tünetei, és minden szerve normálisan működött. A vérvizsgálatok sem mutattak ki semmilyen eltérést. Annak ellenére, hogy nem tudtam diagnózist felállítani, sem ő, sem én, sem senki más nem gondolta, hogy ez a stigmák jele lehet. Hiába próbáltam enyhíteni a fájdalmat, és más kollégákkal konzultálva megérteni, mi lehet az oka. Az idő múlásával a fájdalom egyre intenzívebbé vált, nem hagyta nyugodni sem éjjel sem nappal, és a fájdalom helyén körülbelül 4 cm-es vérömleny és duzzanat jelent meg: úgy tűnt, hogy a bőr fel fog repedni, de ez nem történt meg. A csuklók és a lábak is megduzzadtak, olyannyira, hogy néha nehezen tudott járni, és nehezen tudott tárgyakat megfogni.  Ennek ellenére Tomislav atya megpróbált normális életet élni, és elrejteni a fájdalom intenzitását azok elől, akikkel találkozott. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnt, figyelmes volt mások szükségleteire, kész volt meghallgatni őket, engedelmes minden gyógyítási kísérletben, mélyen gyökerezve az Atya akaratában és  Szentséges Szűz Mária szeretetében. Amikor megkérdeztem, hogy van, őszinte és igazi emberséget megnyilvánítva , nem titkolta előttem a fájdalom intenzitását, a fájdalom elviselésének nehézségét, és néha a csüggedtséget, a belső küzdelmet, de mindig hozzátette: „Szellemem békében van, és elmerülök Isten csendjében, amelyben Ő kinyilatkoztatja magát nekem”. És ezt a békét minden alkalommal közvetítette nekem, amikor találkoztam vele és megvizsgáltam, minden alkalommal, amikor meg akarta osztani velem is, amit Isten a tudtára adott, minden alkalommal, amikor a fájdalom csendre kényszerítette. Egész idő alatt mindig azt mondta, hogy nagy személyes megtisztuláson megy keresztül, hogy lecsupaszítja lelkét, hogy Isten átalakítja gondolatait, és mindezért hálás. Magam is, minden alkalommal, amikor elhagytam az otthonát, függetlenül attól, hogy beszélt-e velem vagy sem, egy belső megtisztulási folyamaton mentem keresztül, amely ezen másfél év alatt megtisztította a gondolataimat, segített Isten felé haladni és meggyógyította  lelkem sebeit.

2025 húsvétján a fájdalmak tovább fokozódtak, és nehéz volt nézni, hogy mennyit szenved, anélkül, hogy segíthettem volna enyhíteni a szenvedését. Tanúsíthatom azt is, hogy a fájdalom gyakran péntek délután 15 óra körül és a fontos Mária ünnepek alkalmával fokozódott. Ilyenkor kénytelen volt ágyban feküdni, a sötétben. A testén, főleg a lábán és különösen a bal lábán, látható izomgörcsök jelentkeztek,  lábai és  csuklói pedig még jobban megduzzadtak. Szívverése, a vesefunkciója és a vérnyomása normális volt. Nehezen lélegzett, nem tudott beszélni. Néha mellette voltam ezekben a pillanatokban, és úgy éreztem, mintha Krisztus keresztje előtt állnék. Az utóbbi időben már nem tudott sem beszélni, sem járni, sem enni: a fájdalom túl erős volt. Nem tudott aludni, és ebben nem segített egyetlen gyógyszer sem. Orvosként csak annyit tehettem, hogy megállapítottam, egy olyan jelenséggel állok szemben, amely nem felel meg semmilyen orvosi ismeretnek,  beismertem saját tehetetlenségemet és minden terápia tehetetlenségét. Másrészt, tekintettel az egyensúlyra, a mentális tisztaságra, a szelídségre, a hitre, az önzetlenségre, az emberségre és az egyszerűségre,  amelyekkel megosztotta velem, amit átélt, valamint az alázatosságra és a spiritualitásra, amit tanúsított, kizártam, hogy hisztérikus jelenségekről lenne szó.  Az idő múlásával Jézus maga is kinyilatkoztatta, hogy Tomislav atya fájdalmai a mi Urunk Jézus Krisztus stigmáinak[1] (ebben az esetben láthatatlan) jelei, Aki azt kérte tőle, hogy viselje őket szeretet ajándékként az Emberiség üdvösségéért.

Tomislav atya, miután egész életét Jézusnak ajánlotta Mária Szeplőtelen Szíve által, ezt az utolsó áldozatot is elfogadta minden lélek iránti szeretetből, és ezt rejtőzködve, alázatban, hitben, egyszerűségben, engedelmességben, hálában, nagy emberséggel Isten és minden teremtménye iránti nagy szeretettel élte meg. Nem volt büszke rá, nem dicsekedett vele, nem fitogtatta, és ő maga is csodálkozott rajta. Egyre csontvázszerűbbé és csendesebbé válva, a fájdalom által kimerülve, Tomislav atya a Szentháromságos Szeretet életrezgését közvetítette. Az ő emléke számomra nem ahhoz kapcsolódik, amit mondott és tett, hanem ahhoz a rezgéshez, amit sugárzott: egy olyan ember rezgéséhez, aki minden gondolatot elvetett, hogy megismerje Istenét és az Ő szeretetét, egy olyan emberhez, akinek lelkiereje helyet adott a szépségnek, az erőnek, a fénynek, a melegségnek, amellyel a Szentlélek megtölti az ember szellemét, ha az megengedi neki.  Tomislav atya által meggyőződtem arról, hogy mindez szavak nélkül is közölhető, még nagy fájdalmak, szellemi küzdelmek közepette is, még félmeztelenül, katéterrel, infúzióval, kómás állapotban és agónia közben is.

Az élményeim és megfigyeléseim alapján nem kételkedem abban, hogy ezek Jézus Krisztus szenvedésének stigmái voltak,így szabadon és tudatosan vállalom a felelősséget az állításomért.

                                                                                                 Dr. Luisa Pirelli

[1] A „láthatatlan stigmák” egy misztikus jelenség, amelynek során egy személy Krisztus szenvedésének fizikai fájdalmát éli át, anélkül, hogy látható sebek lennének a testén, de ezeket nagyon intenzíven érzi. Ez tehát csak belső és fizikai szenvedést jelent, a testén látható megnyilvánulások nélkül. A fájdalom spirituális ajándékként, Jézus szenvedésében való részvétel módjaként élhető meg.

Ezt a tapasztalatot több szent is átélte, például Szienai Szent Katalin, aki Istent kérte, hogy láthatatlanná tegye őket, és Pio atya, aki mind a látható, mind a láthatatlan stigmákat megtapasztalta, és az utóbbiakat éles és tartós fájdalomként írta le.