XXIV. Évközi hét – C év – Szombat

Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza

Mauro – hanganyag átirat

Olvasmányok: 1Tim 6, 13-16; Zsolt 99; Lk 8, 4-15

Számunkra tehát, még inkább, mint mások számára, fontos megérteni a szentmise misztériumát, a megbocsátás misztériumát, azt a misztériumot, hogy egy misére egyféleképpen lépünk be, és másféleképp lépünk ki, azt a misztériumot, hogy akár csak egy pillanatra is egyesülhetünk ezzel a végtelen, önfeláldozó szeretettel. Ez egy olyan misztérium, amelyet talán soha nem fogunk teljesen megérteni, de egy pillanatra beléphetünk, és ott élhetjük, megérthetjük és felfoghatjuk. És akkor egész napra elkezdődik az, amit annak a próbájának nevezhetünk, amit megértettünk. Ez az átalakulás: egy pillanatra megérteni Isten szeretetét, befogadni azt a szeretetet, és aztán egész nap, a mindennapi dolgokban megpróbálni élni, érezni, és ott átalakulni. Ez az a módszer, amelyet Isten választott, hogy visszatérjünk Isten gyermekeivé, és nem mondhatjuk, hogy helyes-e vagy helytelen: Isten választotta; csak megpróbálhatjuk megérteni és felfogni: miért választotta a keresztet? Miért vannak megpróbáltatások? Minden szükséges ahhoz, hogy visszatérjünk Isten gyermekeivé. De az alap az, hogy biztosak legyünk abban, hogy ez az Úr cselekedete, nem a miénk. Mi csak részt vehetünk benne.

Készülődjünk.

A mai olvasmányokban, a XXIV. hét szombatján, először Szent Pál szól Timóteushoz, de valójában mindannyiunkhoz: „Felszólítalak Krisztus Jézus nevében, teljesítsd megbízatásodat bűntelenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig.[1]”  Nekünk is többször mondták már: „Kérem, hogy maradjatok hűek az Igéhez”. A zsoltárban ez áll: „Ismerjétek el, hogy az Úr az Isten, Ő teremtett minket, és mi az Övéi vagyunk[2]”. Ezek banálisnak tűnő szavaknak tűnnek, de az van bennük, hogy: mi az Övéi vagyunk. Az élet nem a miénk, hanem az Övé. A mi alapelvünk az, hogy „felajánljuk az életünket”. Isten jóságából hagyott minket szabadnak, de az élet nem a miénk, hanem Ő adta nekünk, és Ő tart minket életben. Ha az Úr egy pillanatra is nem gondolna ránk, eltűnnénk; …az élet nem a miénk.

Ezután pedig eljutunk az Evangéliumhoz. Jézus a vetőmag példájával tökéletesen leírja az egyes emberek különböző reakcióit. Úgy gondolom, hogy ez tökéletesen leírja azt is, ami mindannyiunkkal megtörtént: meghallgatod az Igét, tetszik neked, de ha nem maradsz hűséges, ha nem kérdőjelezed meg folyamatosan a gondolataidat, ha nem engeded, hogy az Ige beléd hatoljon és elválassza a szellemet a lélektől, akkor megkockáztatod, hogy azok közé kerülsz, akik a tövisek és a kövek között vannak, és… megérintették, de aztán elhagyták az utat. Csak ott, ahol jó föld van, fog termeszteni gyümölcsöt.

Az apostolok nem értették a példabeszédet, meg kellett magyarázni nekik. Nem értették, mert még emberi módon gondolkodtak. Nekik is végig kellett járniuk a hűségnek ezt az útját. És vannak más evangéliumi szakaszok is, ahol látjuk, hogy az apostolok nem értik, de hűségük elvezette őket az Úr mennybemeneteléhez és a Pünkösdhöz. Elvezette őket oda, még a kereszt botrányán keresztül is. Pünkösd után a Szentírásban látjuk az új embert, az apostolok új emberek. Már nem azok, akik korábban voltak, Péter már nem az, aki korábban volt, teljes mértékben befogadták az Igét, Jézus Krisztust és Isten egész tervét. Abbahagyták az emberi gondolkodást. Újak, Isten fiai, és azonnal látszik, hogy már semmi közük a világhoz. Számukra a világ keresztre lett feszítve[3].

A példabeszédből úgy tűnhet, hogy véletlenszerűen történik, hogy valakit sziklához, tövishez hasonlítanak… Az Evangélium egy másik részében[4] – nem ebben a Lukácséban – arról van szó, hogy valaki tíz, húsz, ötven százalék gyümölcsöt terem, és úgy tűnhet, hogy ez előre meg van határozva, de Istennél ez nem így van. Jézus vetése, Isten vetése, cselekedete, ha az ember, ha mi szabadjára engedjük – és szabadjára engedni azt jelenti, hogy teljes mértékben válaszolunk –, mindig százszázalékos eredményt hoz.

Isten cselekedete soha nem állhat meg félúton, mindig beteljesül. Az ember megállíthatja Isten cselekedetét, de Isten mindig beteljesíti, korlátainktól függetlenül. Ami megváltoztatja Isten cselekvését, az a mi őszinte válaszunk: „Íme, teljesüljön bennem a Te igéd szerint”, és a mi őszinte: „Neked ajánlom az életemet Mária Szeplőtelen Szíve által”. Mert abban a pillanatban az életünk visszatér ahhoz, ahonnan indult, visszatér Istenhez, és a Szentháromság cselekvése elvezet a teljességhez.

Mindannyian el vagyunk hívva erre a teljességre, mindannyian el vagyunk hívva a szentségre, ami nem a mi cselekedetünk, hanem Isten cselekedete. Rajtunk múlik, hogy ’szabadjára engedjük’, aztán Isten cselekszik. Nem állhat meg az Atya cselekvése, aki teremt, és tökéletesnek teremt, nem teremt tökéletlent; a Fiú cselekvése, aki megvált, megbocsát, és mindent megbocsát, nincs olyan, amit ne bocsátana meg. És akkor ott van még a Szentlélek cselekedete, aki megszentel, és a Szentlélek nem áll meg a húsz százaléknál, hanem elvisz a száz százalékig. A Szentháromság cselekvése mindig tökéletes.

Tehát, ismétlem: ez mind Isten cselekedete, nem az embertől függ, hanem attól, hogy őszintén szabadon hagyja-e Istent, hogy valóban felajánlotta-e az életét. Tudom, hogy tudjuk ezeket, de ha elgondolkodunk ezeken az egyszerű dolgokon, ezek az élet alapjai, mert ebből a rendelkezésre állásból, amit Istennek adsz, Ő feltárja előtted az egész titkot; ebből a rendelkezésre állásból kezded megérteni a szentmise értékét, a szentségek értékét; kezded elhagyni az emberi gondolkodást, és megérteni a példabeszédeket.

Ma is, az Evangéliumban Jézus azt mondja: „Nektek megadatott, hogy megismerjétek az Isten országának titkait, de a többiek látva nem látnak és hallva nem értenek.[5]”. Azok a mások azok, akik nem maradnak hűségesek és nem adják át magukat teljesen Istennek, ezért hallanak, de nem értenek, látnak, de nem fogják fel azt. Ez a hűség vezet el ahhoz, hogy megértsd Isten cselekedeteit és művét.

Egy igazi átadottság Neki, valódi, szeretettel tett felajánlás, nem kényszerből, minden embert arra késztet, hogy száz százalékig önmaga legyen. És vegyétek figyelembe, hogy ez az a feltétel, amelynek teljesülnie kell ahhoz, hogy Isten befejezze munkáját az Egyház szintjén, mert ez az Új Teremtés. Az Új Teremtésben mindannyian tökéletesek leszünk, még ha nem is leszünk mind ugyanazon a helyen, de meg fogjuk érteni egymást. Nem lesz irigységünk, nem lesznek kétségeink, nem lesz bűntudatunk, nem fogjuk magunkat kisebbnek vagy nagyobbnak érezni: mindannyian a megfelelő helyen leszünk. De ez egy olyan cselekedet, amelyet Isten már itt is meg akar tenni. Amikor azt mondja, hogy az Új Teremtés innen indul, amikor az Atya Falujáról beszél, ahol a teremtésnek is már újnak kell lennie, akkor mindannyiunkból indul, akik szabadjára engedjük a Szentlélek erejét. A Szentlélek mindannyiunknak meg fogja mutatni a saját identitásunkat, mindannyian jól fogjuk érezni magunkat a saját helyünkön, és abban a teljességben segítséget fogunk nyújtani mindenki másnak, ítélkezés nélkül, anélkül, hogy meg akarnánk érteni, kinek van igaza és kinek nincs, anélkül, hogy megnéznénk, ki a nagyobb és ki a kisebb. Mindenki, mint a virágok a réten, a saját helyén lesz. Akkor majd ott kiterjedhet Isten cselekvése az egész emberiségre, és bemutathatja az új népet. Fontos azonban, hogy higgyetek abban, hogy mindenki a teljességre van hívva. Isten nem azért teremtette az embereket, hogy ne térjenek vissza hozzá a teljességben. Nem gondolhatott és teremthetett meg úgy valakit, hogy tudja, hogy el fog veszni. Meg sem teremtette volna. Mindenkinek megvan ez a lehetősége, aztán jön a válasz.

[1] 1Tim 6, 14

[2] Zsolt 99, 3

[3] Vö. Gal 6, 14

[4] Vö Mt 13, 3-9, Mk 4, 3-9

[5] Vö. Lk 8, 10