Karácsonyi idő II. hét – Jézus Szent Neve

Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza

2025.01.03 – Elmélkedés

Mauro (hanganyag átirat)

Olvasmányok: 1Jn 2,29-3,6; Zsolt 97; Jn 1, 29-34

Ebben a karácsonyi időben Szent János Apostol első levelét olvassuk, és a levelének és a tanúságtételének a lényege az éppen az, hogy Isten gyermekei vagyunk; abban a mértékben vagyunk Isten gyermekei, amilyen mértékben üdvözöljük Jézus Krisztust, Isten Fiát. Ha elgondolkodunk tehát, hogy mit jelent üdvözölni Jézus Krisztust, világos, hogy az ő felismerését jelenti, Isten Fiaként, Megváltóként. De ha megpróbáljuk megnézni, hogy hogyan követhetjük Őt továbbra is, hogyan fogadhatjuk el Isten Fiaként, akkor így mi is átalakulunk Isten gyermekeivé. Én azt gondolom, hogy a különbséget – ha megnézzük – a válasz adja, a válasz, melyet minden ember Istennek ad az élet minden helyzetében. A válasz nem egy konkrét cselekedettől függ, egy aktivizmustól, sok jótettől, sok imától: a különbséget a válasz teszi, melyet Isten folyamatos hívására adunk, mely – nézzétek meg – az élet minden helyzetében, mindegyikben, a legbanálisabban, a legegyszerűbbekben is; ez van hatással az isten gyermekeivé válásunkra. Ha elindulunk a teremtéstől, Isten szabadnak teremti az embert és már ott, a fogantatástól, ott van az első válasz Istennek arra a szeretetére, mely az egész életünket befolyásolja. Minden egy választól függ, megmenthető az az ige, tudom, de nézzük meg általánosságban, minden egy választól függ.

Én azt mondom, hogy az első lépés – azonban figyeljünk oda – egy válasz a szeretetre. Az az egész válasz attól függ, hogy felismerjük-e a szeretetét abban a pillanatban és vágyunk-e rá, hogy elindul-e bennünk egy erős vágy, hogy megismerjük Istent, aki szeretet. Nem egy parancsra adott válasz, egy ítélő Istennek adott válasz, egy félelemből adott válasz. Ez aztán az egész életre érvényes és szerintem, annak mértékében, ahogy ott válaszolsz, az egész életre meg vagy jelölve. Egy válasz a szeretetre, amely megteremt téged, amely akar téged, szeret téged, vágyik rád. Akkor aztán el kell induljon benned egy vágy, hogy összhangban legyél ezzel, el kell induljon egy válasz, ami: „de én szeretném megismerni Őt, szeretném megérteni, hogy honnan származik ez a szeretete. Meg szeretném érteni, hogy Isten miért szeretet, miért tesz meg mindent ez a szeretet”. Mindig egy szeretetcsere, azonban egy részvétel, nem lehet passzivitás részünkről. Isten keres, Isten hív, de ott van az embernek ez a magatartása, amely különbséget tesz.

Értsétek meg jól itt is, ha magunkra fókuszálunk, a gondolatainkra, a miértjeinkre, a…, akkor nem vesszük észre ezt a szeretetet, magunkat nézzünk és nem indul el bennünk az a vágy, hogy szeressük és megismerjük.

Mi nem igazán tudhatjuk, hogy hogyan válaszolnak a Felső Univerzumban vagy az Alfa Kentauri-n erre a szeretetre. Igen, tudjuk, hogy hűségesek, az Alfa Kentauriak azonnal indulnak, amint kapnak egy utasítást, rendben, bár konkrétan ismerünk valamit, de nem hiszem, hogy azt mondhatjuk, hogy mindent tudunk. Azonban tudjuk, hogy hogyan megy itt, a Földön. Nekem úgy tűnik, hogy itt a Földön, minden személyes eseményben, az élet minden helyzetében, legyen minden ember személyes helyzete vagy az egész világé, az egész társadalomé, Isten mindig ad nekünk egy lehetőséget, hogy válaszoljunk az életre, egy lehetőséget, hogy újra elkezdjünk élni, hogy minden, minden, minden, a napfelkeltétől, az éjszakán keresztül, 24 órában, Isten folyamatosan megpróbálja megmenteni az embert. Isten minden helyzetben megjelenik, legyen szép vagy sem, katasztrófák, örömök, mindig ott van az a lehetőség, hogy vágyjunk Istenre és újra elinduljunk, mindig. Egy választási lehetőség és minden alkalommal, a válasznak megfelelően – megismétlem: minden lehetőségben, még a legbanálisabbakban is (Isten szeretetéért teszem, azért, hogy Istent keressem, vagy valami másért?) – minden válaszban bennünk vagy elsődleges vagy romboló energia bontakozik ki. Ez egy Törvény. És válaszról válaszra átalakul a gondolatunk.

Sokat beszélünk erről az átalakulásról, nézzétek meg, hogy válaszról válaszra átalakul. Ha azt válaszolom: „Kereslek téged, Uram, akarlak téged. Hol vagy? Hagyd magad megtalálni” (helyezzétek ide azokat a szavakat, melyeket akartok), elindul az elsődleges energia és növekszik bennünk a fény. Ha nem így válaszolok, akkor fokozódik a zavar. És amikor nagy kegyelmek vannak, melyek előtt senki sem maradhat közömbös, mert egyes, nagy kegyelmek mindenkit megérintenek, azonban az a zavar nem világítja meg a folyamatomat, az a zavar egy … táncossá tesz, egy kicsit fent, egy kicsit lent. Egy folyamatos válasz, mely a fénybe vezet, mely növeli bennem a fényt, a világosságot, az egyszerűséget, a hitet. Sosem az égből hullik alá, egy folyamat. Igennel válaszolni egyre világosabbá és egyszerűbbé teszi az utat. Azt mondhatnám, hogy egyszerűbbé teszi a következő választást, hogy az életemet irányítsa. Egy folyamat, mely nem fog elém tárulni a teljes egészében, de minden szakasz egyre világosabbá válik és képes vagyok gyorsan azt választani, végetért bennem a kétely (mi lesz Isten akarata). Ott még zavar van.

Ha megnézitek, Ábrahám választott, Mózes választott, minden próféta választott és a választásukat egész életükben meg kellett hozniuk, nem csak egyszer, az egész élet választásokból állt, minden helyzetben. Minden Szent így tett. És minden alkalommal, mit válaszoltak? Az Életre válaszoltak, mely hívta őket előre, mindig egy misztériumra válaszoltak; egyszerűen egy válasz volt, melyet éreztek, hogy életre kellett keltsenek, mert ha nem így tettek volna, akkor meghaltak volna. Ha nem tették volna meg azokat a lépéseket, ha nem mondták volna ki azokat az igeneket, mindenki a sajátját – Ábrahám elhagyva, Mózes… vezetve – meghaltak volna, nem tehettek másképpen. Nem tudtak mindent, de tudták, hogy hol az Élet. És a szavak, melyek Isten hívásában zengtek, nézzétek meg, hogy mindig ezek. Ábrahám számára: „Menj ki földedről”[1] , Mózesnek: „Menj be és mondd meg a fáraónak, Egyiptom királyának, hogy engedje el földjéről Izrael fiait!”[2] Mindig egy mozgalom, mely kivisz, mindig egy lépés a misztériumban. Nézzétek meg a prófétákat: „Menj és hirdess” és mindannyian a halált kockáztatják meg, mindannyian. Izaiásnak[3] is, mit mond: „Kit küldjek el?” Mindig egy hívás, és Izaiás mond: „Küldj engem”. Mindig Isten kezdeményezése.

Nézzétek meg, hogy ezt a hívást (ne rejtőzzünk el) mindannyiunkhoz idézi, minden nap. Mindannyiunkban, mindannyiunkban ott van ez a hívás az Életre: válaszolnunk kell. Ebben a Jubileumban is, melyről beszéltünk, éppen ezeket a kegyelmeket hordozza, sajátos kegyelmek, rendkívüli kegyelmek; a hívás kegyelme, az ember kegyelme, aki megint hívva van, hogy válaszoljon. És a felajánlásunk, mindannyiunk felajánlása, akik el akarjuk kísérni ezeket az embereket, ezeket a lelkeket, éppen azért, hogy a lehető legjobb helyzetbe hozzuk őket ahhoz, hogy válaszoljanak; azonban ott kell legyen a válaszuk. A legszebb helyzetbe elvezetve is őket, ahol előttük van a világosság, válaszolni nekik kell. Egyikünk sem válaszolhat értük: választaniuk kell.

A megtérés, az átalakulás, hívjuk, ahogy akarjuk, az egész út Isten felé, mely aztán az Élet felé vezet, amely örök lesz, mindig Istennek egy kezdeményezése, aki szeretet, és az embernek egy válasza. Az ember hívva van, hogy együttműködjön, hogy együttműködjön Istennek a kezdeményezésével. De Istennek ez a szeretete, mely továbbra is hív, keres, megment. Isten kezdeményezése. Ha nem egy hívás, ha nem valami olyan, amit Isten kér tőled, hogy megtedd és te hallod, ha te akarsz elindulni, akár a legszebb dolgokat is megtenni – megtéríteni az egész világot, meggyógyítani a poklot – semmit sem fog érni, biztos bukás lesz. Mindig és csak Istennek a kezdeményezése és az ember válasza, Isten a motor. Az ember hívva van, hogy együttműködjön és ez a legnagyobb dolog, melyet várhatunk, hogy együttműködhessünk Istennel.

És ha megnézitek, miben vagyunk hívva, hogy együttműködjünk? A teremtésben, a megváltásban, a Krisztusban való újraegyesítésben és a megdicsőülésben is. Valóban Isten gyermekei vagyunk, az egész Életének részeseivé tesz minket. Nem azt mondja, hogy váljunk teremtőkké: hanem hogy együttműködjünk a Teremtővel; nem azt mondja, hogy megváltókká váljunk, hanem társmegváltókká; nem azt mondja, hogy egyesítsük újra Krisztusban a szentségünket, hanem hogy hagyjuk magunkat megszentelni. Ő az, aki megszentel minket, az Ő neve, Jézus neve, a cselekedete, és megszentelve magunkat megdicsőítjük Istent éppen azért, mert ez az ő cselekedete. Nézzétek meg, hogy Szentséges Szűz Mária ilyen volt: „Legyen nekem a te igéd szerint”.[4] Nem mesélem el az egész életét, ismeritek. Az egész Isten műve és Mária válasza volt. Azonban Jézus ember ugyanígy tett: „A Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik[5] És végül ezt mondja: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!« Erre szózat hangzott az égből: »Már megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni.[6]” Mindig az Atyának és Jézus Krisztusnak is a cselekedete, az ő válasza, mint ember, mondom, aztán Isten Fiaként részt vesz, de emberként Ő is együttműködik és részt vesz az Atya cselekedetében. Tehát mi méginkább.

Az Apostolok ilyenek voltak. Az egész Egyház, ha az Ő Egyháza, akkor ilyen kell legyen. Próbálni a mi műveinket véghezvinni és esetleg nem felismerni Isten művét, mely a Medjugorje-i jelenéseken keresztül megvalósulhat, az egyenesen skizofrén magatartás. Ha valaki magától akar jóvá, nagyon ügyesé, széppé, szentté válni, anélkül, hogy Isten cselekedeteit követné, az szerintem a Szentlélek elleni bűn része. Mindannyiunk élete ilyen kell legyen, a saját identitásában, eredetiségében, akkor el fogja érni a teljességet. Mi együtt vagyunk eszközök, a közösségben; éppen azért, mert mindannyiunknak személyesen válaszolnia kell Istennek erre a hívására, aztán ott van a közös válasz.

A mai Evangéliumban, az, amit Keresztelő Szent János mondott, amikor látta leereszkedni a Szentlelket Rá, ezt mondja: „Én nem ismertem, de az, aki küldött elmondta nekem”. És Ő látja és hisz. Még nem hallotta Jézust beszélni, látta kijönni a sivatagból, valószínűleg sovány és megpróbáltatott volt és egyszerűen azért, mert látja azt, amit lát, hisz és kész. Mindannyian ugyanígy vagyunk vezetve, és mindannyiunknak ugyanígy kell hinnie és tanúsítania.

Gyakran akarunk azzal a hittel rendelkezni, amely mindig és minden esetben hisz. Pár nappal ezelőtt olvastuk megint azt az Evangéliumot, ahol Szentséges Szűz Mária ezt mondja Jézusnak: „Fiam! Miért tetted ezt velünk?”[7] és nem értette, Szentséges Szűz Mária. Amikor a pásztorok beszélnek hozzá a barlangban, a szívében elmélkedett[8], amikor Simeon beszél hozzá elmélkedik…[9]. Szentséges Szűz Máriáról beszélünk, és mi akarunk hinni.

Mindent tudok, de hinni az nem tudni, ezt összekeverjük; hinni az a bizonyosság, hogy Isten az, aki vezet és én válaszolok, én szeretnék együttműködni. Aztán ahogy vagyok, nem értek semmit, rosszul vagyok, jól vagyok, nem ez tesz különbséget, hanem az, hogy hiszek-e. Ha magunkra gondolunk, hisszük, hogy Isten műve, kész; hiszünk Szentséges Szűz Máriában, kész. Mária és Isten feladata lesz meggyőzni mindenkit, nem a miénk, nekünk hinnünk kell és haladnunk előre.

[1] Ter 12,1

[2] Kiv 6, 10-11

[3] Iz 6,8

[4]  Lk 1,38

[5] Jn 5,19

[6] Jn 12, 27-28

[7] Lk 2, 48

[8] Lk 2, 15-19

[9] Lk 2,33-35