Jézus Krisztus világegyetemre kiterjedő Egyháza

2024.10.26 – Elmélkedés

Mauro (hanganyag átirat)

Olvasmányok: Ef 4, 7-16; Zsolt 121; Lk 13, 1-9

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!

Az Úr legyen veletek!

Minden alkalommal, amikor a Szentmisét celebráljuk, a bennünk lévő kételyek legyőzésével találjuk szemben magunkat. Az Úr az Ő pedagógiájában, ahhoz, hogy segítsen nekünk legyőzni a kételyt, arra késztet minket, hogy egyes megpróbáltatásokon keresztül haladjunk és legyőzzük őket. És szinte úgy tűnik, hogy ha nem látjuk a jeleket, akkor nem vagyunk rá képesek. Azonban a lépés, amelyik a halálból az életbe vezet, amelyik valóban elvezet a feltámadásba, az éppen az a hit, hogy tudod, hogy mi történik, tudod, hogy mi volt, tudod, hogy mennyire szeret téged az egész Szentháromság, tudod, hogy az Egyház egész cselekedete a kezdetektől fogva akcióban van, hogy mindenkit és mindannyiunkat együtt megmentsen. Nincs szükség jelekre ahhoz, hogy belépjünk ebbe a hitbe, egy új dimenzióba lépünk be. Nézzétek, hogy ez a lépés.

Bizonyos értelemben mi a jeleket keressük, a szép dolgokról beszélek, ügyesebbek szeretnénk lenni és ez mindig ahhoz vezet minket, hogy az alatt maradjunk amik lehetnénk, a „Nagy Fénysorompó alatt”. Megélni a hitet az azt jelenti, hogy a „Nagy Fénysorompón” túl menjünk, de hitből. Akkor minden eléd jön.

A Szentekkel való közösség hetében vagyunk. Ha sikerül ezzel a hittel haladnunk előre, akkor mindenki elénk jön, máskülönben nem látjuk őket, körülöttünk vannak és… Itt van egy kegyelmi cselekedet, de úgy tűnik, mintha csak akkor ismernénk fel, ha: „most keresztet vetek és eláll az eső”. És utána? Azaz, nem tudom, hogy sikerül-e kifejeznem magam.

Próbáljunk meg ma belépni, Szentséges Szűz Mária szándékai szerint, a Szentmisét celebrálva, felajánlva magunkat az Ő szándékaiért, hogy megéljük mindazt, amit ő megélt. Ő így élt! Mi azt hisszük, hogyha Szent Gábriel megjelenne előttünk, akkor hinnénk, mint Mária. Nem igaz. Mert, ha valóban így lenne, akkor garantálom nektek, hogy mindannyiunk előtt megjelenne Szent Gábriel, ha szükséges lenne ahhoz, hogy higgyünk. Mert Isten semmit sem mellőz és mindent megtenne azért, hogy higgyünk. Szükség van egy Angyalra? Elküldené hozzánk. Szükség van a hűséges testvérekre? Látni fogjuk őket. Nem látjuk őket, mert, hacsak látjuk is őket kockáztatjuk, hogy ne tegyük meg azt a hitbéli ugrást, hogy őket is a mi szintünkre alacsonyítsuk le. Túl kell lépnünk.

Készüljünk fel!

És a Mindenható Atyaisten irgalmazzon nekünk, irgalmazzon ennek az emberiségnek, könyörüljön meg a javaslatainkon, a szándékainkon; bocsássa meg minden bűnünket és vezessen el minket az örök életre.

Ma is, Szent Pál és az Evangélium, de mindig (minden alkalommal, kérlek titeket, hogy tanuljátok meg ebből a szemszögből nézni az olvasmányokat) mindig egy megerősítés arról, hogy Isten hogyan vezeti minden egyes ember és mindenki történelmét, hogy mindenki elérkezzen az Úr Jézus Krisztus teljes megismerésére. De miért? Mert csak Krisztust megismerve találkozunk az Élettel. Éppen onnan indulva zavarodunk össze mindannyian, és ez normális, azt gondolva, hogy az élet… minden helyzet, mely az… az időnkben történik, nem?, tehát mindaz, amit teszel, mindaz, amit összeraksz. Miközben, ezzel szemben, konkrétan, az idők kezdetétől, az áteredő bűn után, az Úr számára az Élet az megismerni Őt[1]. Mert ha egyszer nem találkozol Krisztussal, akkor nem is élsz. Amíg nem találkozol valóban Jézus Krisztussal, az Ő Személyével, az ő gondolatával, nem élsz, túlélsz.

Az élet… a legnagyobb ajándék, amivel rendelkezünk, nem? Mindig mondjuk. De miért? Mert azon az ajándékon keresztül visszatérhetsz ahhoz, aki nemzett téged, nem azért, mert meg kell halnod, vagy rosszul kell élned itt, hanem az itteni életed mértéke attól függ, hogy mennyire találkozol Vele. Aztán minden jó, minden szép, minden helyes, amikor a Vele való találkozás kereséséből indulsz ki. Mindaz, amit ezen kívül teszel, időpocsékolás, rosszul eltöltött idő, csak csalódást, rosszkedvet okoz… tegyetek ide, amit csak akartok.

Szent Pál éppen ezt erősíti meg az Efezusiak számára. Krisztus gondolatában minden, amit meglapított, az apostolok, mesterek is…az aki nemet mond… minden miért? Hogy segítsünk egymásnak elérkezni Krisztus megismeréséhez. Mi sajnos elérkeztünk oda, hogy mindent lealacsonyítsunk: az identitásunkat és küldetésünket is, és az Egyház identitását és küldetését is, azaz Isten népéét, mindig a Földhöz kapcsoljuk, tehát, talán, hogy…egy egészséges rendszert építsünk, egészséges kapcsolatokat, egy új világot, ahol nincs éhség, háború. Mind nagyon szép dolgok ezek, amiket azonban nem tehetünk meg, ha nem Krisztusból indulunk ki, mind olyan dolgok, amelyeket Ő azt szeretné, ha Vele együtt tennénk, de belőle kiindulva. És akkor a személyes és együttes identitásunk is, amellyel az Egyházat alkotjuk, azért van, hogy segítsen minket megismerni Krisztust, nem másért. Esetleg azt mondjátok: „Nyilvánvaló”, azonban próbáljátok meg megélni, ahelyett, hogy csak azt mondanátok, hogy „nyilvánvaló”. Én azt hiszem, hogy nem tévedek, ha azt gondolom, hogy az identitásainkat és a képességeinket az ebben a világban való jól élés mértékében látjuk. De nem ez az.

A következő év, tudjátok, hogy a Jubileumi év – én minden Liturgián elmondom, mindig el fogom mondani, azt gondolom – nézzétek, hogy egy központi év mindenki számára és az egész Test számára, az egész Egyház számára. Egy központi év, mert az egész felkészülésünk, képzésünk, a hívásunk, hogy együtt éljünk, mindaz, amit tettünk, a felszentelések, minden oda vezet, elvezet, hogy megéljük a papságunkat, elvezet, hogy azzá az eszközzé váljunk népként, amely az emberiség számára egy megváltó szentség kell legyen, az utolsó, minden menthető megmentéséért.

Ahhoz tehát, hogy erre felkészüljünk, mi elkezdtük augusztusban, miközben a Föld emberisége december 24-én fogja elkezdeni megélni a Jubileumi Évet. Én mondom nektek, hogy ez egy valódi eszmecsere arról, amit magam számára gondolok és amin mi hárman gondolkodunk. Tudjátok, hogy gyakran kilencedeket tartanak a nagy ünnepek előtt, elgondolkodva azon, hogy mit lehetne tenni a felkészülés érdekében; tudjátok, hogy Szent Ferenc negyven napos felkészüléseket tartott, Nagyböjtöt tartott az Ádventi időszakban, a Nagyböjti időszakban, a Mennybevétel előtt és Szent Mihály ünnepére készülve. Én azt gondolom, hogy helyes lenne számunkra is, ha elkezdenénk gondolkozni, mindenki saját magára vetítve: készüljetek fel arra az eseményre, készüljetek fel a következő évre. Hogyan? Mindenki tudja, hogy hogyan. Én nem mondom, hogy böjt és… áldozatok, melyek bármennyire is hasznosak, veszélyesekké is válhatnak, mert lyukakat fednek be, még büszkének is éreztethetnek téged. Azt gondolom, hogy szép lenne, ha mindannyian megfigyelnénk magunkat és talán van függőben egy kiengesztelődés. Ha sikerülne mostantól a következő évig kiengesztelődni, megbocsájtani, fogadni azt és nem elmenekülni egy helyzet elől, amire szívetek szerint nem tekintenétek, amelyet Isten Szívében hagytunk, amelyért imádkoztunk és valószínűleg eljött az ideje, hogy keresztül menjünk rajta, stb. Mindenki tudja a sajátját, mindenki tudja, hogy hogyan tekintsen rá.

Egy másik nagyon szép módja: nyíltan beismerni egy saját korlátot, beismerni a magcsoportban, beismerni egy párkapcsolatban, beismerni… nyíltan kimondani: „Azt veszem észre, hogy ilyen vagyok. Veszem észre, hogy ezzel rendelkezem”. Beismerni, nem akarni megváltoztatni, beismerni! Csak kimondani, nyíltan. Szerintem ez egy szép módja a felkészülésnek.

Többször elmondtuk, hogy a korlátok a mi cselekvési tereink, ahol a papságunk működik: egyre inkább tudatába kerülni és számításba venni a Szentek közösségében, akiket ezen a héten ünneplünk, hogy a Szentek – mert mégha korlátoltak is vagyunk, attól még szentek vagyunk, abban az értelemben, ahogy Szent Pál érti, aki az efezusi, a korintusi szentekhez fordul – íme, a hozzám legközelebb álló szentek azok, akiknek ugyanez a korlátja van. Tudni, hogy az én csoportom azzal a korláttal rendelkezik, hogy az a korlát az erőnk, amikor megyek felajánlani magam az oltáron és viszem magammal ezeket a lelkeket, azon a korláton keresztül, Isten kezeiben egy bombává válunk Lucifer ellen. Hogy előttünk legyen ez a tudat ezekben a hónapokban.

Továbbra is a korlátról beszélve mondok egy másik dolgot. Legutóbb azt mondtam, hogy Isten megtiltotta az apostoloknak, hogy Róla beszéljenek, nem?, amíg nem találkoztak Vele. Olvastuk ezen a héten Szent Páltól, éppen tegnap mondta: „Krisztus foglya” –nem?” – én, aki fogoly vagyok”[2]. Más részletekben úgy határozta meg: „bilincsekben Krisztusért”[3]. Ne gondoljátok, hogy azért, mert börtönben volt vagy láncokon. Az is, de Ő Krisztus rabja volt, és meg volt bilincselve Krisztusért, a Krisztus iránti szeretete miatt: nem megbilincselve az emberek által, hanem megbilincselte a benne lévő régi embert. Értitek, hogy mit akarok mondani? Börtönbe zárta a benne lévő régi embert. Mert ugyanabban a bekezdésben, ahol azt mondja: „Bilincsben vagyok”, azt is mondja azonban: „Isten Igéje azonban szabad. Börtönben vagyok, de szabad vagyok. Börtönben vagyok, de bárkit elérek. Börtönben vagyok, de sehol máshol nem tudok így cselekedni, mint itt”. Börtönbe tehát a régi embert kell zárni: a régi gondolatok, a régi ötletek, megszokások, a régi vallásosság, gondolkodásmód kell börtönbe legyen zárva. Az. Tegyétek meg Krisztus szeretetéért. Ez is egy szép felkészülés: megbilincselni a régi embert, börtönben lenni.

Így téve, szerintem egy másik szép lépés lehet ebben az időben, a korlátokból kiindulva, megtanulni mindenkinek megosztani (hangosan), ki a párkapcsolatban, ki a magcsoportban, a saját átalakulási lépéseit is, a csodákat is, melyeket Isten bennünk tett. Megosztani, ahogy felismered, hogy esetleg egy megpróbáltatáson keresztül, egy nehézségen keresztül egy… Isten átalakított téged, bebörtönözte a régi embert és kiszabadította az újat. Megosztani.

Amikor Szent Pál azt mondja: „Beszéljetek magatok között Isten Igéjéről”, ez Isten Igéje. Beszélni az nem csak az, hogy: „Az Evangélium ezt mondja, Szent Pál ezt mondja, Szent József ezt mondja, a Szűzanya ezt mondja, Tomislav Atya ezt mondja, Mauro ezt mondja”. Osszátok meg azt, amit Isten bennetek tett, a ti átalakulásotokat. Ha fel akarjuk ismerni a Földön bekövetkezőben lévő eseményeket, akkor fel kell ismernünk azokat is, amelyek bennünk történnek meg. Megismétlem: látni egy saját korlátot egy esemény, megosztani azt egy esemény; látni aztán hogy képes vagyok megtenni valamit, amire sosem voltam képes, egy gondolat, amellyel sosem rendelkeztem volna, egy esemény. Megosztani, beszélni róla.

Mi mindig azt gondoljuk, hogy a közösség az azt mondani: „Én így gondolom, én így tennék, én így döntenék”. Látjátok, hogy mindig ott van az én előtte. Milyen szép ezzel szemben, amikor a megosztásban: „Isten így tett, Isten megváltoztatott engem, beverette a fejemet, de megváltoztam és hálát adok Neki”. Többé nem, „én, én, én”, Isten, Isten cselekedete. Ezek finom dolgok, igen, de ha most nem lépünk át azokra, akkor mindig ott maradunk.

És nem csak a mieink. Azt mondani a másiknak is: „Azta, hogy megváltoztál! Felismerem, hogy Isten megváltoztatott. Ha arra gondolok, hogy milyen voltál tavaly vagy tegnap és ma megnézlek, Isten valóban létezik, csak téged nézve”. Ezt jelenti beszélgetni, közölni, ez vonzza a lelkeket, ez tesz róla, hogy „amikor ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben és közöttük vagyok”, és abban a pillanatban egy Szentmise celebrálódik, akkor is, ha nem úgy tesszük, mint ma, de tényleg, mert érkeznek, hallgatnak, néznek és aztán elviszitek őket a Szentmisére, de hívjátok őket.

Nézzétek, hogy ehhez mindig a szokásos dinamika kell: a régi ember, az, amelyiket be kell börtönöznünk, kiben tükröződik? Kivel konfrontálódik? Mindig a világ szelleme szerint konfrontálódik és ezáltal mindig a saját képességei szerint konfrontálódik, a szerint, amit meg tud tenni, amit megértett; jó értelemben is így konfrontálódik: „Szerintem így van, én így láttam”, mindig a saját fejéből, én azt mondanám, a lelkéből, mondjátok, ahogy… a konkrét dolgokról. Az új ember az ennek az ellenkezője. Az új ember a szabadságban cselekszik, mely akkor születik meg benne, amikor látja a saját korlátját és érzi, hogy Isten túlhalad a korlátján, amikor látja, hogy nem képes rá, de akkor is megszületik benne a béke: „Lehetetlen nekem, de Istennek nem”. Az új ember a kicsi, de igaz dolgoknak örvend, annak a maradandó békének. A régi ember a jeleket akarja, a régi ember meg akarja változtatni a dolgokat; az új embert csak az érdekli, hogy Isten cselekedetét szemlélje, aki helyretesz mindent. Nem ugyanaz! A régi ember a bölcsességet keresi, az új ember nem. A régi ember tudni akarja; az új embernek elég mindaz, amit Isten mond neki, nem akar sem többet, sem kevesebbet. Azt az életet éli, ami az Atya megismerése, tudva, hogy az Atya irányítja azt az életet, aki a megfelelő értékben ad neked, a megfelelő időben, aki a megfelelő eszközöket helyezte köréd, aki megfelelő terheket adott neked. És ott hagyja, hogy a Szentlélek tanítsa belülről, mert ahogy Szent Pál mondta az Efezusiaknak, előre látott apostolokat, mestereket, pásztorokat, mindent előrelátott és nem próbál meg ő maga mesternek, apostolnak, pásztornak lenni; az akar lenni, aki ő maga Istenben.

Íme, szerintem ez az idő, így megélve, tenni fog róla, hogy ez a nép – nem csak valaki, mindenki együtt – amikor meg fogjuk nyitni a Szent Ajtót, akkor valóban mindannyian be fogunk lépni egy „aratási” évbe, hogy felemeljünk és lássunk, hogy sok lélek – egyre több – elkezdi megismerni az nagybetűs Életet. A világ egy másik életet mutat be és ott van az összeütközés.

Kérem Szentséges Szűz Máriától, hogy egyre inkább kísérjen minket. Kérem tőle, hogy Szent Józseffel együtt valóban meg tudja nyitni bennünk azokat a mély örömöket, amelyek abból a tudatból származnak, hogy szeretett és megmentett gyermekek vagyunk. És hogy az örömünk így ki tudjon áradni mindazokra, akik ezzel szemben harcolnak, megpróbáltatásban vannak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

[1] Jn 17,3

[2] Ef 4,1

[3] 2 Tim 2, 9; Kol 4,3; Ef 6,19-20