Részlet a „Medjugorje – A Szűzanya él, Beszélgetések Tomislav Vlašić Atyával c. könyvből” – Folytatás

Luci dell’Esodo kiadó

 

“Medjugorje”-ban élni

Sokan azt gondolják, hogy eltávolodtam és magára hagytam a Medjugorjéi plébániát. Valójában nem azért vonultam vissza, hogy elhagyjam Medjugorjét, hanem hogy megéljem a jelenések tartalmait, hogy mélyebben és radikálisabban tudjam megélni a hívást, egy hívás, mely lényegében „Medjugorje”-i. Már említettem a Szűzanya jelenéseinek kegyelmét, mely egy jóval mélyebb és tágabb valóság, mint az, amelyik kizárólag a plébániára, a látnokokra és a zarándokokra vonatkozik.

A Medjugorjéból való elindulásom után visszavonultam a magányba, hogy az Úrral legyek, hogy megértsem az akaratát. A Medjugorjéban eltöltött időszak után ez egy olyan időszak volt, ahol a Szűzanya felkészített a végleges küldetésre. Erről a küldetésről az Úr beszélt nekem a szívemben és Istentől inspirált híveken keresztül is, akik a világ különböző részeiről Medjugorjéba látogattak. Így, egy egyre világosabb panoráma tárult fel előttem a tervről, melyet Isten Márián keresztül akar megvalósítani napjainkban.

Aztán abba az irányba fejlődtek ki az események, amikor elérkezett az a pillanat is, amikor az Úr egy teljes rendelkezésre állást kért tőlem, megkérdezve, hogy készen állok-e egy sajátos feladatra. Azt válaszoltam Neki, hogy készen állok arra, hogy az akaratát teljesítsem, minden korlátom és gyengeségem ellenére, de abban a pillanatban még nem tudtam, hogy pontosan miről is van szó: ezért kellett visszavonuljak a csöndbe, hogy megértsem Isten akaratát az imán keresztül.

Nem hagytam el Medjugorjét, hanem mindent feláldoztam Istennek, hogy a Szűzanya meditációjával teljes mértékben megvalósulhasson a terve az emberiség számára. Válaszoltam Isten hívására, aszerint, amit abban a pillanatban éreztem és felismertem. Nem volt egyszerű mindent elhagyni, elválasztani magamat a barátoktól, a körülöttem lévő, számomra kedves emberektől, akik szerettek engem. Jézus azt kérte tőlem, hogy hagyjak el mindent, hogy Vele legyek, hogy hallgassam és mélyebben megértsem Isten akaratát, hogy megkezdődjön az életemnek egy új szakasza.

Sok év eltelt azon élmény óta, és ha most visszanézek, a visszavonult és magányos élet irányába megtett lépések most sokkal világosabbnak tűnnek számomra. Most mélyebben megértem, hogy miért kellett mindennek abba az irányban haladnia, jobban értem, hogy mit akar Isten megvalósítani Medjugorjéban és mindazokban, akik ott találkoztak a Szűzanyával.

Látom, hogy nem hagytam el sem Podbrdo-t, sem Križevac-ot és Medjugorjét sem, mert a Szűzanya minden üzenete összefoglalható a megtérésben, a békében, az Istennel és az emberek között való megbékélésben. És ennek eléréséhez szükséges hinni, imádkozni, böjtölni, gyónni és felajánlani az életet Istennek, harcolni a sötétség erői ellen, úgy, ahogy azt Szent Pál mondja nekünk.[1] Minden keresztény hívva van mindennek a megélésére, bárhol is legyen.

Íme, összefoglalva: a csöndbe visszavonulva egyszerűen mélyebben a Szűzanya üzeneteinek a lényegére tudtam fókuszálni, melyek végül is az Evangélium egyszerűségét fejezik ki, és az emberi aktivizmustól távol, jobban annak tudtam szentelni magam, amit Isten szeretne, hogy a Szűzanya közbenjárásán keresztül megéljünk.

Látom, hogy ebben a pillanatban még erősebbek a kegyelmek Medjugorjéban, mint amilyenek a kezdetben voltak. Olyannyira erősek a kegyelmek ebben az időben, hogy vonzzák mindazokat, akik az örökkévalóság, az élő Isten felé haladnak. És ezek a hívők belépnek az élet misztériumába, belépnek abba a közösségbe, melyről Szent János apostol beszél a Jelenések könyve végén: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Íme, megújítok mindent!”[2]

Ugyanakkor, ezeknek a kegyelmeknek az ereje félreállítja azokat, akiket nem érdekel, akiket hidegen hagy, nem azért, mert Isten eltaszítja őket, hanem mert bezárkóznak a növekedés és az új emberré való átalakulás kegyelme előtt.

Egyes hívekben szkepticizmus és éretlenség mutatkozik. Egy furcsa ténnyel találkozunk a magatartásukban: foglalkoznak a Szűzanya körül történő dolgokkal, de nem érdekli őket a bennük lévő Anya életével; azzal foglalkoznak, ami körülöttük történik, külső aktivitással, ahelyett, hogy a saját lelkük templomában laknának, ahelyett, hogy megnyílnának Istennek, hogy dolgozzon bennük és megengedve Neki, hogy minden ígéretét beteljesítse.

A mi hívásunk a lelkünk élő templomába való belépésből áll, a nyitottnak maradásból, ahogy Mária, hogy a Szentlélek leereszkedjen, dolgozzon bennünk és új teremtménnyé alakítson minket Jézus Krisztus életén és áldozatán keresztül. Csak így érhetjük el a valódi feltámadást.

A teljes igyekezetünk abból kell álljon, hogy egy intim kötelékünk legyen Istennel, amely nem intimizmus, és amelyen keresztül vezetve, átalakítva vagyunk és bevezetve Szentlélek egy folyamatos újdonságba. Ha ebben az irányban mozgunk, akkor nem fogunk csalódni, nem fogunk a sötétségben maradni és nem fogunk konfliktusba sem lépni egymással valamely jel vagy titok különböző értelmezése végett.

A jelek és a titkok

Nem tudom néhány szóval kimeríteni ezt a témát, de elmondhatom azt, amit alapvetőnek tartok a titkokkal kapcsolatban. Isten egy misztérium az ember számára, az ember számára a saját élete is egy misztérium. Ő e felé a misztérium felé halad, aki Isten, és sosem tudja kimeríteni, mert az végtelen. Csak a hitben, a szeretetben és a reményben lehet Isten felé haladni. A titkok, amelyekről beszélünk, ahogy a jelek is, a kegyelmek megélésére való buzdítások, hogy az ember megtanuljon Isten felé haladni és kibontakozzon Isten és közte egy létfontosságú kötelék. Ilyen értelemben a titok többé nem titok, hanem eszközzé válik, mely segít az embernek belépni a fénybe.

A mindeddig megélt tapasztalásokból, és egy hosszú út által, lépésről lépésre láthattam és felismerhettem magamban és a többiekben a misztérium által megjelölt mély rétegeket, amelyeket nem lehet racionálisan megérteni, sem értelmezni: csak a hit fénye számára elérhető misztériumok maradnak, egy valós közösségben a többiekkel.

A tíz titok, amelyről a látnokok beszélnek, az sajátos tudás, amely nekik lett megadva, de Isten életének a misztériumába csak a megtéréssel és egy teljesen új élettel lehet belépni. Ezért mindennek az alapja az az átalakulás és az isteni élet fényébe való belépés. Isten folyamatosan ad nekünk jeleket: minden kegyelem egy jel, minden impulzus egy jel; minden lehet egy jel az Istenre nyitott ember számára, még a mindennapi élet egyszerű eseményei is.

Ha az ember teljes mértékben nyitott lenne Istenre, akkor szemlélhetné a szeretetét és bárhol felismerhetné a jelenlétét.

Egyes személyek bizonyosan elidőznek a jeleken. Szerintem ez egy éretlenségnek a kifejeződése a hitben. Valószínűleg keménynek tűnök, de sajnos találkoztam ilyen személyekkel. Másrészről tudjuk, hogy a farizeusok kutatták Jézus szavait, jeleket keresve, de nem ismerték fel Őt Jelként. Az idők végeztén minden jel el fog tűnni, csak Isten marad.

A látnokok beszélnek egy jelről, melyet a Szűzanya a jelenések hegyén fog hagyni. Bármi is legyen, csak egy jel lesz és sosem fogja tudni helyettesíteni a hitet, a reményt és a szeretetet, a választ Istennek, mely felemeli az embert az Isten gyermeki méltóságra. Ezért a figyelem központjában az élő Istennel való kapcsolatunk kell legyen.

Tudjuk az Evangéliumból, hogy az embereket megrázták a jelek és azoknak köszönhetően haladtak az úton Isten felé. A jelek provokálnak és figyelmeztetnek minket. Sajnos az emberek könnyen megállnak a jeleknél, vagy folyamatosan keresik őket: azt várják, hogy néhány külső jel biztonságot adjon nekik, hogy segítse őket a földi létezésükben. Ez egy nagy csapda, amely az embert a földi létezés önzőségébe való bezárkózáshoz vezeti. Ezzel a megközelítéssel Medjugorjéban szembemennénk az igazi Jellel, mely Isten Édesanyjának a jelenléte. A jelenései kegyelmén keresztül hívva vagyunk, hogy Vele éljünk Istenben és ez folyamatos átalakulást követel meg tőlünk.

A jelenések kegyelme teljes mértékben be akarja vonni az embert, hogy egy változás megélése mellett döntsön, mely elvezeti minden ígéret beteljesedéséhez, hogy Jézus Krisztust kövesse és belépjen az életébe. Ha hiányzik ez a folyamatos megtérési magatartás, akkor az emberek önzőkké válnak az Istennel való kapcsolatukban: csak magukért imádkoznak, hogy megszerezzenek valamit, jóslatokhoz folyamodnak, negatív, apokaliptikus értelemben értelmezik a titkokat, kataklizmáknak és katasztrófáknak határozva meg őket.

Akik Isten Országát választják, azok az élő Istent választják, az élő Szűzanyát és a megélt Eucharisztiát; azt választják, hogy Krisztus testének, azaz az Egyháznak az élő tagjai legyenek. A hívők hívva vannak, hogy belépjenek Isten életének a misztériumába, ahelyett, hogy továbbra is várnák a titkok felfedését a látnokok részéről, hogy vajon milyenek lesznek, vagy mikor és hogyan jelenik meg a jel a jelenések helyén.

Szent Pál jól elmagyarázza a Rómaiakhoz írt Levelében: „Kérlek tehát benneteket, testvérek, Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti ésszerű istentiszteletetek. Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes.”[3] Az apostol meghív minket, hogy belépjünk a tudatosságba, hogy az életünk Istenhez tartozik, nem azért, mert le kell mondanunk az életről, hanem mert szükségünk van arra, hogy kapjunk Istentől egy életet, amely folyamatosan megújul, egy átalakult életet. Ebben az értelemben Pál meghív minket az életünk áldozatként való felajánlására, hogy az ember a hitben minden akadályt legyőzzön, ahogy Ábrahám, amikor felajánlotta az egyetlen gyermekét: visszakapta Istentől a fiút és látta megvalósulni Isten ígéreteit.

A hitetlen ember jeleket keres, hogy egy hamis biztonsága legyen, meg szeretné ismerni a titkokat, hogy racionálissá tehesse őket. De Szent Pál ezt mondja: „alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes.” Csak meghalva önmagunknak, ahogy azt a keresztelésben megígértük, tesszük lehetővé Istennek, hogy átalakítson minket. Hívva vagyunk tehát, hogy végigjárjuk az utat, amely az átalakuláshoz vezet. Ebben a folyamatos zarándoklatban az újdonság felé, Isten megadja nekünk a szükséges kegyelmeket, hogy fel tudjuk ismerni az akaratát. Csak így fogunk belépni a misztériumba és fogjuk megérteni az össze titkot.

A Korintusiakhoz írt első levélben, a hetedik fejezetben az élet különböző állapotairól beszélve, Szent Pál apostol ezt mondja: „Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid. Ezután azok is, akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája.”[4] Ez a szöveg meghív minket, hogy elszakadjunk a Földtől. A lelkeink Istenben kell legyenek, és akkor Isten azt is meg fogja adni nekünk, ami a földi élethez szükséges. Ez abszolút nem a földi kötelességeink mellőzését jelenti, hanem azt, hogy a szellemünknek egyesülnie kell a Szentlélekkel, hogy ne legyen a földi dolgoktól befolyásolva, mindattól, ami korrumpálható. Ez megadja nekünk a lehetőséget, hogy fejlődjünk és elérjük azt az életet, amelyet az Úr megígért nekünk.

Milyen lesz az életünk Isten ígéretei szerint? Valami olyat ígért meg nekünk, amit megtalálhatunk önmagunkban: minden ígérete bennünk van, ahogy az egész élet megtalálható egy magban: és minden a válaszunk alapján bontakozik ki bennünk, egy teljes átengedettségben.[5]

Jézus az Evangéliumban, válaszolva a házasságról szóló vitára és a nővel kapcsolatos kérdésre, aki hét testvér felesége volt, nagyon világosan megmondja: „hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai lesznek, mert a feltámadás fiai.”[6] Nem provokál minket talán ez a válasz? Nem jelent-e kihívást ez az újdonság, hogy az ember és az egész emberiség arra hivatott, hogy átalakuljon, hasonlóvá váljon Isten Fiához?

[1] Ef 6,10-20

[2] Jel 21, 3-5

[3] róm 12,1-2

[4] 1Kor 7,29-31

[5] Jel 21

[6] Lk 20,36