2024. augusztus 31, szombat – Elmélkedés

Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza

Mauro (hanganyag átirat)

Olvasmányok: 1Kor 1,26-31; Zsolt 32; Mt 25,14-30

Ezen szombat olvasmányai, – mely az évközi XXI. hét szombatja – ahogy aztán az Evangélium is, mindig elvezetnek minket a keresztény lét központiságához, a Krisztus központúságához. Azt hiszem, hogy azonnal látjuk azokat a szavakat, melyeket az Atyaisten mondott nekünk: „A kereszténység nem egy vallás”[1]. A kereszténység egy személy, Krisztus és a kereszténységet azok a gyermekek képezik, akik Krisztushoz egyesülnek és Krisztuson keresztül a Szentlélekben az Atyához. Egy hívatás, egy élet, egy életmód, egy gondolkodásmód.

Szent Pál a Korinthusiaknak írt levelében ezt mondja: „Tartsátok a hívatásotoknak”; egy hívatás, kereszténynek lenni egy hívatás, értelmet adni az életnek, egy irányt adni az életnek. Azt mondja: „Látjátok, hogy nincsen sok bölcs, doktor, intelligens; azonban mindazok, akik vannak, azokat az Atya hívta, Krisztus, Krisztuson keresztül és Krisztuson keresztül arra vannak használva, hogy összezavarják a bölcseket, az intelligenseket, a hatalmasokat, mindazon keresztül, ami ellentétes.” De mindig egy tekintet, nem összezavarásképpen vagy, hogy az szembe menjünk azzal, ami a világ (és tudjuk, hogy ki ennek a világnak a hercege), azoknak a tekintete, akik üdvözlik és elfogadják a nagybetűs Életet. Az a tekintet, mely elvezeti Jézust, hogy ujjongjon a Szentlélekben többször is az Evangéliumban és azt mondja: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek.”[2]

Megkérdeztem tehát magamtól: de mit jelent a Krisztus központúság, mely az egyetlen dolog, mely értelmet ad az életnek? Mit jelent a szívben üdvözölni a Szentháromságot? Valami a misztikusok számára, a szentek számára hivatott dolog? Ez minden keresztény normalitása, már a Kereszteléstől fogva, amikor felkennek és vizet öntenek rád és ezt mondják: „Az életed Krisztusban van eltemetve. Többé nem te élsz, hanem Krisztus él benned”[3], és ez egy életnek kéne a kezdete legyen, egy személynek, egy léleknek, aki újra felfedezi Krisztussal a középpontban, hogy mi az élet. Akkor mondhatjuk: Krisztus központúsága az élet nektárja, az élet értelme, minden öröm okozója, az az elrejtett kincs[4], a fény, mely megvilágítja a sötétséget, annak megértése, hogy mi az út. Nem lehet valami párhuzamos, nem lehet valami többlet, valami, ami az életeden kívül áll: az Élet; ez nem lehet valami, amihez ragaszkodsz, mint bármely más bálványhoz: ez az Élet.

Nézzétek, hogy a szentségek, az életfelajánlás Mária Szeplőtelen Szívén keresztül, a három alappillér (az életfelajánlás, az integritás, a közösség), a sajátos felszentelések, ez a fehér ruha, melyet elkezdtünk viselni, mind eszközök ahhoz, hogy megtartsuk a Krisztus központúságot, de nem Krisztus központúsága; vannak eszközök, vannak útmutatások, vannak segítségek, de a Krisztusközpontúság az az Élet, a döntés, hogy az életedben Ő a Jegyesed, de tényleg.

Az élet az éppen ennek a központúságnak a kibontakoztatása kéne legyen, a papságunkon, a prófécián és a királyságon keresztül, kereszténynek lenni és Jegyessel rendelkezni Krisztusban, keresni mindig, mindig! beszélni Vele mindig; egy Vele való folyamatos kapcsolattal rendelkezni; az egész napot Vele élni, minden helyzetben, a kicsiktől a nagyokig, a Jegyessel. Ez a Krisztus központúság. Akkor aztán minden cselekedetünk Krisztustól fog indulni, vezetve lesz a Szentlélektől, be fog lépni a szentháromságos örvénybe, szeretetet fog kapni az Atyától és egy szellembeli cselekedet lesz. Rendelkezni fog az Egyház minden kegyelmével, az Egyház minden imájával és az Egyház erejével.

Üdvözölni a szívben a Szentháromságot, az mi? Itt is: valami, amiben részt kell venned, nem lehet valami tőled elszakadt dolog. Nem lehet, hogy „én szeretem Istent, én szeretem a Szentháromságot”, hanem…, nem bennem van, nem velem él, nem sír és nevet velem. Ezzel szemben velem kell sírjon és nevessen, velem kell vacsorázzon. Szent János az Evangéliumában ezt mondja: „Én kopogok. Aki ajtót nyit nekem, ahhoz belépünk és vacsorázunk”[5], vacsorázunk abban az értelemben… vacsora, a legnormálisabb dolog, éljük az életet Vele azokért, akik megnyitják előtte. Ezt jelenti üdvözölni a Szentháromságot. Üdvözölni egy Atyát, aki Isten. Üdvözölni az Atya szeretetét, aki nekünk adja a Fiút és minden alkalommal így tesz, amikor felismerem a korlátomat, megtette egyszer is mindenkorra. De minden alkalommal, amikor felismerem a korlátomat, akkor újra üdvözlöm a Fiút, mint az Atya ajándékát. Felismerni a Szentlélek cselekedetét, aki vezeti az életemet, nem csak azért, mert karizmáim vagy lokúcióim vannak, vagy… látom a jövőt. Az egészet vezeti, az egészet. Nincsen semmi sem az életemben, ami el lenne szakadva a Szentháromságtól.

Szentséges Mária – felajánljuk az életünket Jézusnak az Ő Szívén keresztül – éppen az az eszköz, az Anya, pontosan egy Anya, aki korlátaink közé, gondolataink közé, – mely gyakran Istentől elszakadt, – küzdő lényünk és Isten közé helyezi magát, hogy közbenjárjon. Ő az, aki felkészít, aki megvigasztal, aki vezet, de oda vezet, nem abba az életben, amelyet mi elgondoltunk. Ő nem választotta ezt az életet; nem választotta kislányként, nem választotta a Szentlélek Jegyeseként, nem választotta Szent József jegyeseként, társaként, nem választotta Anyaként a Kereszt alatt. Ő mindig csak a Szentháromságot üdvözölte az ajándékaival. És ezt szeretné jelezni mindannyiunk számára, ugyanazt az utat. Mindenki számára más lesz, de mindig a Szentháromságon keresztül.

Egy lépés, melynek fontos része felismerni magunkat teremtményként, akiknek szüksége van Jézusra. És itt is, nem lehet szükségünk Rá mindössze akkor, amikor valami problémánk van, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy akarnánk. Amikor jegyesekről beszélünk, a Szentháromságról a szívünkben, akkor mindig szükségünk van Rá. A tudat, hogy én teremtményként még csak gondolkodni sem tudok, ha egyszer nem lépek egységbe a Szentháromsággal. Még csak egy szót sem tudok mondani, még csak azt sem tudom mondani „köszönöm”, azt, hogy „jó reggelt”, szeretettel nézni valakire, egy jó szót mondani. Nem a szó a fontos, hanem az, hogy egységben vagyok-e a Szentháromsággal, vagy kijön belőlem… mert egy „köszönöm” vagy „Szeretlek” is lehet a leghamisabb, legfájdalmasabb dolog, amit mondhatunk a másiknak, ha nem vagyunk egységben a Szentháromsággal, mert nem a Szeretetből indul ki, abból a valós szeretetből.

Teremtményként tehát nem minden második nap hinni, hanem mindig hinni és különösen akkor, amikor nehéz hinni, mert éppen ott van Isten melletted, aki nem azért próbál meg, mert gonosz. Megpróbál, mert ez az egyetlen módja ahhoz, hogy növelje benned a hitet. Mert ha egy ember nincs megpróbálva, akkor garantálom számotokra (kozmikus törvény), az ember itt a Földön, ha nincs megpróbálva, akkor nagyon szívesen elfelejtkezik az Úrról, máskülönben nem engedné meg mindazokat a megpróbáltatásokat, melyeket elszenvedünk. Szeretetből teszi, azért, mert ez az egyetlen módja ahhoz, hogy ébren tartson minket.

Az ígéretek, amiket kaptunk,  így élve, nézzétek, hogy nagyok. Az első a Mennyek Országa és azt gondolom, elnézést, de nem egy kis, kicsi ajándék. A második az az, hogy semmink sem fog hiányozni; hogy Ő mindig előttünk lesz, mögöttünk és körülöttünk, hogy mindig ott lesz egy simogatással, amikor valaki ütlegel minket, mindig ott lesz a kezét nyújtva, hogy felemeljen minket amikor elesünk. Semmink sem fog hiányozni, szellemileg és anyagilag sem; százszorosát fogjuk megkapni mindannak, amiről számunkra úgy tűnik, hogy lemondtunk. Ezzel szemben semmiről sem mondtunk le, megszabadultunk a terhektől. Nem egy lemondás, egy kegyelem. De azok az ígéretek feltételezik, hogy szabadon hagyjuk Őt, hogy az Ő van a központban, hogy a szívünkben van. De ha a szívünk megosztott sok érzelemben, megosztott sok szükségletben, sok bálványban, mert azok, akkor a szívünk rendezetlen és az a rendezetlenség romboló energiát nemz.

Jézus nem azért mondta: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám,[6] mert kemény akart lenni, hanem mert tudta, hogy minden olyan érzelemben, még az apa, az anya iránt is, amely nem Istenből indul, az árt, árt nekünk, megsebesít, néha halálosan megsebesít.

Nézzétek, hogy ezeket az ígéreteket Isten Izrael népének is tette, más formában, és Izrael népe megtapasztalta őket. Izrael egész történelme erről szól. Amikor hűséges volt az ígéretekhez minden jól ment, jobban, mint jól; amint eltávolodott az ígéretektől, elpusztították és száműzetésbe vitték őket. Aztán megszületett egy próféta, aki azt mondta: „De Isten…” és hirtelen egész Izrael népe megszabadult és újra elindult. És aztán megint.

Azt gondolom tehát, hogy nekünk keresztényekként látnunk kell, hogy mi van kérve tőlünk, nem azt, hogy mi van kérve most Izrael népétől. Végülis Izrael népe arra szolgált, hogy életben tartsa a hitet Istenben és üdvözölje a Messiást. Tudjátok, hogy mi történt. Tőlünk mi van kérve keresztényekként? Egy hívás, egy hívatás, egy életmód. Az van kérve tőlünk, hogy így éljünk, Krisztussal a középpontban; kérve van tőlünk, hogy a feltámadás tanúi legyünk, hogy próféták legyünk, tanúk, akik hirdetik a dicsősége visszatérést. Kérve van tőlünk, hogy gyermekekként éljünk, boldogan: „Mindig örüljetek! Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.[7] Ez van kérve tőlünk és e mögött ott van minden ígéret: hogy Ő gondolni fog ránk, hogy semmink sem fog hiányozni, hogy a hajszálaink is meg vannak számlálva[8], hogy senki sem fog elveszni, aki így él, hogy mindazért, amit itt teszünk a százszorosát fogjuk visszakapni, ahogy az Evangélium mondja, nem? Talentumok. Mik a talentumok? Hűséges a kevésben, Vele együtt részt fogunk venni a sokban.

Azon túl, hogy elmondjuk, hogy hol vannak most a keresztények fontos, hogy mindannyian megnézzük, hogy hol vagyunk, hogy hol vannak a körülöttünk lévő személyek, hogy életben tartsuk egymást ebben a hívásban. Hogy nem egy furcsa, új hívás, Medjugorje hívása, hívás… Nézzétek, hogy mindig, és csak Isten gyermekeinek a hívása, hogy Krisztuséi legyünk, mert Krisztuson keresztül az Atyáé vagyunk. Minden ott van.

Szentséges Mária segítsen nekünk megélni ezt a hívást, segítsen nekünk azt választani, hogy boldogok legyünk, adja meg nekünk a fényt, hogy megértsük, ha nem döntünk úgy, hogy Krisztust helyezzük az első helyre, akkor mindig kibillentek leszünk ebben az életben. A szeretete ébressze fel ezt, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

[1] Atya üzenete, 2010.02.24

[2] Mt 11,25; Lk 10,21

[3] Gal 2, 19-20

[4] Mt 13,44

[5] Jel 3,20

[6] Mt 10,37

[7] 1 Tesz 5, 16-18

[8] Mt 10,30