Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza
2024.06.15 – Elmélkedés
Mauro (hanganyag átírat)
Olvasmányok: 1 Kir 19,19-21; Zsolt 15; Mt 5,33-37
Az egész elmúlt héten, ezen, ami mögöttünk van, Illést hallottuk, láttuk Illés[1] történéseit, és ha jól megnézzük, Illés egész ideje nagyon hasonlít sok ciklushoz, mely az ember történetében megtörtént. Az embernek ez a története, ahol mindig Isten az, aki keresi az embert, aki próbálja megmenteni abból a nemből, melyet a földi paradicsomban kimondott, abból az eséséből, és ebben a megmentésben mindig valamilyen prófétát használ. Aztán Izrael népéhez érkezik és Izrael népében is mindig kell legyen egy próféta, de a történés az mindig ugyanaz.
Egy bizonyos ponton, ha most megnézzük, Illés egyedül maradt: mindenki azt választotta, hogy Baált imádja, valamilyen másik istent. Azonban amit láthatunk az az, hogy Isten folyamatosan próbálja megmenteni azt, amit lehet. És miután Illés csodákat tett, megállította a napot, az egyik legnagyobb próféta volt; hallottuk a héten, hogy mit tett Baál prófétáival[2], nem? Tegnap hallottuk, hogy abban a barlangban van és érzi a földrengést, de nincs benne az Úr, az erős szelet, de nincs benne az Úr, a tüzet, de nincs az Úr és aztán a könnyed, nyugodt szellőben volt[3]. Ma Elizeust hívja[4] és aztán elrabolják egy tüzes szekéren[5] és aztán semmit sem tudunk többet Illésről. Világos, hogy Illés egy hűséges testvér volt: a bolygójára lett vive, ahogy Mózes. Maga a Biblia mondja, anélkül, hogy kimondaná, sosem találták meg őket.
Tegnap is, amikor azt mondja az Úr neki: „Mit csinálsz itt?”, Aztán mondja neki, hogy mit tegyen: „Kend fel ezt, kend fel azt”[6], mintha hagyta volna Illést, hogy csapja mindazt a zajt és rendetlenséget, amit tett, aztán közbeavatkozott és Isten közbeavatkozása az mindig belülről jön. Ha a mi időnkbe vesszük, nézzétek meg, hogy még most is így van.
Én azt hiszem, hogy mondhatjuk, anélkül, hogy tévednénk, hogyha kívülről megnézzük, van egy identitásvesztés a keresztények között, sok bálvány van, ahogy Illés idejében volt. Azt hiszem, hogy mind bálványok, melyek abból a tényből születnek, hogy nincs meg ez a központúság, én nem mondom, hogy Istenközpontúság, mint valami nehéz dolog, de szeretem azt mondani, hogy az örök élet központúsága, az életközpontúság a lényeges, örök dolgaival. Ez elveszett és elveszett a központúság: ma, ma kell élnem, mi lesz ma. Elveszett az, hogy azt mondjuk: „De én örökké fogok élni, nem annyira az számít, amit ma teszek. Nem kell megszerveznem az életemet, hogy ötven évig jól éljek. Meg kell próbálnom az örökkévalóságért élnem.” Ez elveszett. Aztán megpróbálva az örökkévalóságért élni azt az ötven évet is jól élem meg, máskülönben mindig egy fájdalom lesz, egy aggodalom, egy nehézség, egy megpróbáltatás.
Ma is, mi hisszük ezt, tehát szégyenkezés nélkül mondanunk kell: tudjuk, hogy ezen idők prófétái elsősorban a rendkívüli eszközök[7], a Központi Magcsoport, az Angyalok és a hűséges testvérek, de közvetlenül utánuk – talán most egyenrangúként, közösségben -Jézus Krisztus világegyetemre kiterjedő Egyháza, mely senki ellen sincs, nem kell rákényszerítse magát senkire, továbbra is remélnie kell és bizonyosnak lennie, hogy Isten mindenkit megment. Tehát nem elítélni senkit sem, aki más módon cselekszik. Isten azt is használni fogja. Én ezt gondolom.
Ahhoz, hogy mindenkit megmentsen, azokat is használni fogja, akik számunkra abszurdnak tűnnek. A lényeg számunkra azonban az, hogy a beszédünk igen, igen, nem, nem legyen; igen Istennek, nem Istennek, hogy sose legyen egy félválasz. Hogy a miénk valóban egy: ha felismerem az időt, melyben élek, Jézus Krisztus jelenlétét az ő második eljövetelében, a Szentháromság egész cselekedetét, az égből leereszkedő Egyházat, mely közeledik, ha felismerem, hogy eszköz vagyok. Illés tudta, hogy eszköz. Elizeus, fogadva a köpenyt megértette, hogy egy eszköz. Ha felismerem, hogy Isten – miért? Nem tudom – az Ő gondolatában van, de kegyelemből elhívta az Egyházát, tehát mindannyiunkat, hogy eszközök legyünk, mindannyian százszorosát kell adjuk, rendelkezésre kell bocsátanunk magunkat. Nem azért, hogy többet tegyünk, hanem hogy teljesen éljünk. Nem kell többet dolgoznunk annál, amire képesek vagyunk, nem kell többet fáradoznunk, mint amit Isten kér tőlünk: hinnünk kell és hagyni magunkat átalakítani. Akkor Illéssel egyenrangú eszközzé fogunk válni – szégyenkezés nélkül – nem azért, hogy azt tegyük, amit Illés, hanem mert annak, amit teszünk ugyanolyan értéke van Isten szemei előtt, ugyanolyan. Illés az ő feladatát kellett teljesítse, nekünk a sajátunkat kell.
Ne feledjétek, hogy szentek, mint ő, megélték a levertséget: meg akart halni, semmit sem látott, nem akart többé enni[8], hűséges testvér mindazzal, amit tett. Mi mindannyian ezen az úton vagyunk. Fontos elérkezni ahhoz, hogy azt mondjuk, mint Szent Pál: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.”[9] Ez az élet, amit élnünk kell.
Sok kegyelem van, az idők rendkívüliek, én imádkozom és kérlek mindannyiótokat, hogy imádkozzatok mindazokért, akik érzik, hogy van valami, valóban érzik egy energia élő jelenlétét, egy entitásét, hívjátok, ahogy akarjátok, de valóban van valami nálunk nagyobb dolog, amit érdemes megismerni, elkölteni az életet azért, hogy megismerjük. Én biztos vagyok benne, hogy bárki, aki ma elindul ezen az úton előbb vagy utóbb találkozni fog Jézus Krisztussal, akkor is, ha most úgy hívja Őt, ahogy akarja. Akik szerintem manapság veszélyben vannak, azok, akik nem teszik, akik félúton vannak, akik megelégszenek, akik azt gondolják, hogy valamilyen rítust végezve rendben vannak, mert meg vannak keresztelve, rendben vannak, templomba mennek, rendben van. Ez az az idő, ahol Istennek cselekednie kell, hogy átalakítson és csak azt tudja átalakítani, aki úton van, mégha mást is keres, most divatosak a keleti vallások. Aki jóakaratú és valóban Istent keresi, az mind meg lesz mentve. Jobban félek azokért, akik bizonyosak abban, hogy már meg vannak mentve, minthogy a Katolikus Egyház tagjai. Jobban féltem őket, azonban Isten őket is meg tudja menteni.
Rábízom tehát mindannyiótokat Szentséges Szűz Máriára, rábízom ezt az emberiséget. Hálát adok megint neki – a Medjugorje-i jelenéseinek hónapjában vagyunk – azért, amit tett még egyszer, utoljára, Isten engedélyével, hogy mindent megtegyen gyermekei megmentéséért, a türelméért, a szeretetért, amit adni tudott minden kapott visszautasítás ellenére, különösen a Katolikus Egyház vezetésétől. Hogy az Ő anyai áldása ébresszen fel mindenkit, aki még jóakaratú.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
[1] Évközi X. hét olvasmánya, II. Év: 1Kir 17 – 19.21
[2] 1Kir 18, 20-39
[3] 1Kir 19,9a. 11-16
[4] 1Kir 19, 19-21
[5] 2Kir 2,1-11
[6] 1Kir 19,13b-16
[7] Lásd „Isten eszközei” rovat a honlapon
[8] 1Kir 19,4
[9] 2Tim 4,7
