Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza

2024.06.01 – Elmélkedés

Mauro (hanganyag átírat)

Olvasmányok: Kiv 24, 3-8; Zsolt 115; Zsid 9, 11-15; Mk 14, 12-16.22-26

Itt Olaszországban Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja ünnepének előestéjén vagyunk.

Az Eucharisztikus Jézusra gondolva, erre az ünnepre gondolva nekem visszatérnek egy kicsit Szent Pál szavai, amikor azt mondja: „aki, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.”[1]Ezeket a szavakat folytatni lehetne azt mondva: aztán feltámadt, ugyanakkor döntött, hogy velünk marad az Eucharisztiában és velünk együtt celebrálja az Újszövetség emlékét, ahol folyamatosan felajánlja önmagát.

Ehhez vezetnek engem, mert… azt hiszem, hogy számotokra is így van, de … honnan jön ez a szeretet? Én nem tudok egy választ találni, unalmas leszek, de … egy szeretet, mely ismerve a gyengeségeinket, a nehézségeinket, nem csak megvált minket, de az életet adja nekünk, megadja a lehetőséget, hogy visszatérjünk az Atyához, megnyitja az utat melyen csak el kell indulnunk, de éppen azért, merthogy ismer minket, ott marad ebben a börtönben. Az Eucharisztia valóban egy börtön számára, és ott van, felajánlva, védtelenül. Ott van védelemként.

Nézzétek, egykor nem volt véletlen hely az, ahová a templomokat építették. Eleinte igen, olyan helyek voltak, melyek segítették a szemlélődést, és amikor valaki sétált, utazott, a tekintetét elmozdítva mindig megtalálhatta az Eucharisztiát, mindig újra felvehette a kapcsolatot Istennel.

Szent Ferenc nem áldozott minden nap (nem tudott), azonban amikor sikerült megpillantania egy harangtornyot, akkor letérdelt és ott maradt… megfeledkezett az időről, tudva, hogy ott volt az Ura, szeretetből börtönben.

Én azt gondolom, hogy ezt a szeretetet szemlélni automatikusan visszahív minket az életünk fontosságára az örökkévalóság tekintetében, mert ha egy Isten elérkezett oda, hogy ilyen sokat tegyen és tesz továbbra is, – egy Isten! – ha felismerte, hogy ilyen sokat érdemeltünk, akkor az azt jelenti, hogy valóban sokat ér az életünk, hogy valóban fontos kell legyen az örökkévalóság tekintetében, mert Ő mondta. Az egész Evangélium magyarázza. Ő meghalt, elszenvedte azt, amit elszenvedett, továbbra is marad és szenved szeretetből, de mindig azért, hogy visszavezessen minket ahhoz az örökkévalósághoz, nem ehhez az élethez, mert az Evangélium… tele van: „Aki jobban szereti az apát és az anyát nálam…[2], ha a szemed megbotránkoztat…[3]. Jobb elveszteni az életet… aki, meg akarja menteni azt itt a Földön, az el fogja veszíteni[4]. Világos, hogy nem erről az életről beszél.

Én azt hiszem, hogyha a Szentháromság második személye mindezt meg kell tegye értünk, akkor annak kényszerítenie kell minket arra, hogy megértsük, de… mégis mennyit érek? Mi van ebben a végtelenségben? Minek van értéke? Mit jelent számomra visszalépni abba a szeretetbe, amelyből kiléptem? Talán segít minket egy kicsit elszakadni a földi dimenziótól. Talán segít magunkban visszahelyezni a megfelelő értékeket. Mi az, ami számít? Éppen az Újszövetséget kell felhasználnom, melyet az Úr értem tett, ahhoz, hogy jobban éljek itt a Földön, vagy egy kicsit többet kell gondolnom arra, hogy mi a végtelenségem, és itt a Földön az örökkévalóságért és annak függvényében élni?

Mondom, mert nem hiszem, hogy könnyű lenne, sem egyértelmű, és nem is nyilvánvaló ez a magatartás, még a keresztények számára sem. Ezen a héten többek között pénteken Jézus Szent Szívét, szombaton a Szeplőtelen Szívet ünnepeljük. Itt is, ennek a szeretetnek a példái. Mi, keresztények az egész év liturgiáját erre a dimenzióra koncentrálva éljük meg. A kockázat számunkra mindig az, hogy rítusokat ünneplünk, celebrálunk, de sosem lépünk be ebbe a misztériumba, sosem lépünk be ebbe a szeretetbe, hogy mindig a felszínen maradjunk, néha engedve, hogy megérintsen minket, de sosem teljesen átölelve azt. Nem engedjük, hogy ez a szeretet birtokoljon minket.

És mégis, nézzétek meg, hogy Jézus és Szentséges Mária is szeretnék megosztani velünk ezt a szeretetet, ez a legnagyobb vágyuk. Szeretnének egy dologgá lenni velünk. Jézus az Atyától kérte az utolsó Vacsorán: „ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk.”[5] Egy ima, melyet az utolsó Vacsorán imádkozott, amikor bevezette az Eucharisztiát. Tehát, ez a szeretet elérhető számunkra, nem maradhat egy misztérium.

Én azt hiszem, hogy behatolni ebbe a misztériumba az megmagyarázza a „szeretet” szót is, mely a Földön különféle jelentéseket vett magára. Az egy olyan Isten szeretete, aki hússá lesz, hogy megmentsen, egy Istené, aki a kenyérben marad, hogy megmentsen, egy Istené, aki belém lép, hogy megmentsen; ez a szeretetet. De miben mentsen meg?

Én azt hiszem, hogy ahhoz, hogy a megfelelő értéket adjuk a dolgoknak, az életnek és hogy megértsük ezt a szeretetet, vannak megteendő lépések. Az első, az időt adni Istennek. És amikor azt mondom” időt adni Istennek”, akkor nem úgy értem, hogy menni imádkozni, mert szükségem van valamire: időt adni neki, hogy elmagyarázza nekem ezt a szeretetet, egy idő, ahol csöndben vagyok és ahol csak meg akarom őt ismerni. Nem valamit akarok magamnak, hanem meg akarom adni Neki a lehetőséget, hogy megismertesse magát, úgy, ahogy Ő akarja, de nem adjuk meg neki a lehetőséget.

Ha akarjátok, ennek van egy követelménye, melyet a Zsoltár, amit olvastunk nagyon jól elmagyaráz. „Isten, én Istenem, pirkadatkor már előtted virrasztok. Téged szomjaz a lelkem, utánad sóvárog a testem, puszta, úttalan, víztelen vidéken.”[6] Ha ez mindannyiunkban ott van, akkor Isten felfedi magát; ha ez megvan és adok Neki időt, akkor Isten mindent, mindent elmagyaráz nekem, semmit sem rejt el magából, felfedi magát. Nem azért jön, hogy elmagyarázza nekem a helyzeteket… elmagyarázza önmagát, azonban mondom nektek: ha találkozunk Istennel, ahol elmagyarázza önmagát, akkor az élet megváltozik.

„Bárcsak megjelenhetnék előtted a szent helyen, Hisz irgalmad jobb, mint az élet”[7]. Ellenőrizzük, hogy ez valóban bennünk van-e és adjunk időt Istennek. Garantálom nektek: Ő felfedi magát, ha ez bennünk van. „Áldani akarlak, amíg csak élek, és nevedben emelem fel kezemet. Szinte zsírral és kövérséggel telik el a lelkem, ujjong az ajkam és dicsér a szám.”[8] De ha ez nincs bennem, igazan, őszintén, ez a vágy, mely éget és megyek az Úrhoz imádkozni, akár tíz órát szentségimádni is egy nap, enélkül az Úr csak egy dolgot mond nekünk. Mielőtt felfedné magát előttünk ezt mondja: „Ha válaszoltok én is felfedem magam”. És ezt kérdezi: Jobban szeretsz náluk?[9] Jobban szeretsz az életnél? Jobban szeretsz mindannál, amit láttál, megérintettél, megismertél, amivel találkoztál? Ha válaszoltok erre a kérdésre, akkor felfedi magát. Ha homályosak maradtok, elkezdtek érvelni – „ha így válaszolok az nem jó, ha úgy… stb.” – akkor ő sem válaszol nektek és a szentségimádásotok biztosan szép lesz és hasznos, nem fog ártani, tehát folytassátok, de nem fogja elmagyarázni nektek az Ő szeretetét, hogy honnan jön az.

A vágy, hogy belépjünk a misztériumba kényszeríti az Urat, hogy felfedje önmagát, kötelezi rá. Amikor ott van az az egyre élőbb vágy, akkor egy bizonyos értelemben megérinti Isten gyengeségét is, és Isten gyengesége az a szeretet, amikor esetleg többet is ad annál, mint amire szükséged van, mert szeretne szeretni téged. Több kegyelmet ad, mint amire szükséged van, többet magyaráz el annál, ami elég lenne, ad, eltölt és te túlcsordulsz és szeretetforrássá válsz és ott elindul az átalakulás, ott elindul a nagybetűs Élet.

Én azt hiszem, hogy néha mindez előtt elindul a félelem is, a misztérium és mindaz előtt, amit nem ismersz, de tudjuk, hogy a félelem nem Istentől jön, semmilyen félelem sem. Nincs olyan félelem, ami Istentől jönne, még egy sem. Egy dolog, amikor remegnek a lábaid esetleg, de az előtted lévő dolog nagysága miatt és egy másik dolog a félelem attól, amit mondani fog neked, attól, amit tenned kell, attól, ahogy az életed meg fog változni; azok nem Istentől jönnek.

Összefoglalom tehát azzal: ha adunk időt Istennek, ha őszintén megengedjük Neki, hogy cselekedjen, ha őszinték vagyunk, ahogy a Zsoltárból olvastam és abban az őszinteségben meg akarom ismerni, akkor nemcsak, hogy fel fogja fedni magát, hanem én mondom nektek, hogy ezt gyorsan fogja megtenni, azonnal. Istennel nem kell várni, azonnal meg fogja tenni és nagylelkű lesz benne, ahogy korábban mondtam. És ez fogja megadni nekünk a békét, a teljes örömöt, ahogy megígérte azt: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.”[10] „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.[11] Ő az, aki akarja, megismétlem, az imája, amit az Atyaistenhez idézett: „hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk”[12] Jézus imája, tehát nem lehet nem meghallgatva. Az, amit mondtam az nem egy elmélet, hanem Jézus imája. Ha nem kerülnek meghallgatásra Jézus imái, akkor bajban vagyunk, de meghallgatásra kerülnek.

Kérlek tehát titeket, ezen a héten, holnaptól kezdve ne menjünk ünnepelni, ne tartsunk áhítatokat, – az utcákon járva Krisztus Szent Testének és Vérének, az Úr napjának alkalmából, nagyon szép, a zenekarral – próbáljunk meg belépni ennek a szeretetnek a szemlélésébe és megismerésébe.

És Mária, aki meg tudta ezt tenni, aki az egész élete során ezt tette és továbbra is ezt teszi az örökkévalóságban, segítsen nekünk így élni, igazi szemlélőkként élni, igazi keresztényekként élni, Isten igaz gyermekeiként, mert csak így élve fogjuk felfedezni a feltámadást, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

 

[1] Fil 2, 6-8

[2] Mt 11, 37

[3] Mt 18,9

[4] Mt 10, 39

[5] Jn 17, 20-23

[6] Zsolt 63, 1-2

[7] Zsolt 63, 3-4

[8] Zsolt 63, 5-6

[9] Jn 21,15

[10] Jn 14, 27

[11] Jn 15,11

[12] Jn 17, 20-23