Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza

2024.05.04 – Elmélkedés

Mauro (hanganyag áirat)

Olvasmányok: Apcsel 10, 25-27.34-35.44-48; Zsolt 97 (98); 1Jn 4, 7-10; Jn 15, 9-17

A B. év, hatodik hét vasárnapjának olvasmányaiban, és egy kicsit ezen az egész héten, ebben az időben, ahol Szent János Evangéliumát olvassuk, folyton hajtogatva van az a parancsolat, mely számunkra, keresztények számára a szabályzat kéne legyen: „szeressétek egymást”, „Isten szeretet”.

Aki részt vesz mindennap a Szentmisén, vagy olvassa az Olvasmányokat, hallhatta, ahogy abban a vitában is a tanítványok között, hogy körülmetélni vagy sem[1], világosan mondják: Mózes minden szombaton hirdetve van. Nekünk azt kell hirdetni, amit Krisztus mond. Mózes a Mózes-i törvény; Krisztus, Krisztus parancsolata: Isten szeretet, szeressétek egymást.

A keresztények elkezdték ezt a folyamatot, egyre inkább meg kéne testesítsék, magukévá tegyék, és minden időben, minden korban mindig valami többet kéne hordozzanak, de mindig ezen az irányvonalon, ebben az újdonságban: új ember. A nagy szentek ezt tették, mégha tudjuk is – nem titok –haláluk után legalább száz évvel később kerültek felfedezésre. Az üzenet, amit hordoztak az mindig a haláluk után lett többé kevésbé megismerve és ez sok kegyelem elvesztését okozta, mert akkor kell megélni őket, amikor vannak.

Szent János ezt mondja a levelében: „Isten szeretet. Isten elsőként szeretett minket.” Ha jól megnézzük egy másik alapvető dolgot is mond: „Szeressük egymást”. Tehát ha vesszük azt a parancsolatot és azt választjuk, hogy az a parancsolat az életünk legyen, „mert a szeretet Istentől van: mindaz, aki szeret Istentől van”. Nézzétek, hogy itt, amikor azt mondja: „Istentől van” nem úgy érti, hogy a fogantatáskor nemzve (az is igaz), hanem itt nekem ezt mondja: mindaz, aki Krisztust választja, és hogy az ő törvényén keresztül éljen, az Istentől van.

„Szeressétek egymást.” Nézzétek, hogy azt kell mondjam nektek, amit a megbocsátással kapcsolatban: bocsássatok meg annak, aki megsértett titeket, szeressétek az ellenségeiteket, bocsássatok meg. Lehetetlen az embernek. Szeretni egymást, ahogy Ő szeretetett minket, az embernek LEHETETLEN és bárki, aki a saját erejével próbálja megtenni, egy csúnya képmást fog alkotni, de nem fog neki sikerülni. Az egyetlen mód ahhoz, hogy sikerüljön: Krisztust választom, azt választom, hogy Krisztusért éljek, hogy Krisztusért adjam az életem, megházasodom Krisztussal – ami nem azt jelenti, hogy szerzetessé, pappá vagy apácává válok – azonban Krisztus a jegyesem; akkor is, ha a házasságra vagyok hívva, elkezdek vágyni arra, hogy szeressek mindenkit, vágyni rá.

Egyikünk sem képes úgy szeretni, ahogy Ő szeretett minket; vágyni arra, hogy szeressünk és akkor, aki szeret az Istentől van nemzve, elkezd nemzve lenni. Hogyan? Ő elsőként szeretett minket, szeretett minket, amikor nem érdemeltük meg, szeretett minket, amikor érveink szerint, ami egy kicsit akadályoz is – lehetetlen, hogy szeressen minket. Az első lépés ezzel szemben pont az, hogy bizonyosak legyünk a hitben, aztán belülről is érezni fogjuk, – nem tudom elmagyarázni, hogy hogyan fogjátok mindannyian érezni – hogy Isten szeretett, megbo… szeret. Már azt mondani, hogy „megbocsátott” valami több, mert neki nem esik nehezére megbocsátani neked, Ő egyszerűen szeret téged. És az a szeretet formál át és elvezet, hogy te kérj bocsánatot. A bocsánatkérés neked szükséges, nem Neki, Ő szeret téged.

A nagy szentek – láttuk ezekben a napokban Szent Pált[2] – ez történt vele a lóról leesve, megérezte azt a szeretetet. Aztán onnan elindul ez a folyamat, hogy Isten fény és aki a fényben van, az nemzve van, átalakul: továbbra is Szent János levele, az első levél.[3] Látjátok tehát, hogy a mi folyamatunk az a fényben lenni.

Újra elmondom: ez a szeretet, mely elsőként szeret, számunkra… nem normális, ezért mi mindig próbáljuk elnyerni azt a szeretetét Istennek. Tehát szépnek, igaznak, egészségesnek mutatkozni, olyan cselekedetekkel, melyek miatt megérdemeljük, hogy szeretve legyünk; miközben a lépés az éppen az, hogy „én tudom, hogy szeret”; azok a szép tettek és a szép személy annak mértékében jönnek elő, hogy én a fényben vagyok.

Továbbra is abban a levélben[4] ezt mondja: „Ki nincs a fényben? Az, aki azt mondja, hogy nem bűnözött.” Ki az, aki nem akarja a fényt? Aki nem akarja, hogy az a fény akként mutassa meg, aki. Ezzel szemben, ha te abban a szeretetben a fényben vagy és ott előjön az, aki vagy – az vagy – de érzed azt a szeretetet, akkor ott nemzve vagy. Mindig onnan indul, hogy vágysz rá, Isten senkit sem erőltet.

Tettem pár további lépést, ahol egyértelműnek veszem a választást: Krisztust választottam. Elindul azonban ez a folyamat: a fényben lenni. A fényben lenni az nem azt jelenti, hogy nem tévedünk; sőt, a fény egyre erősebbé válik és azt hiszem, hogy mindenkivel megtörtént az út során azt látni, hogy minél inkább haladsz előre, annál inkább piszkosnak látod magad. Minél inkább haladsz előre, annál inkább úgy tűnik, hogy: „Semmit sem értettem meg”, minél inkább haladsz előre, annál inkább úgy tűnik, hogy: „Nem vagyok rá képes”. Ez igaz, egyedül nem vagy rá képes, de pont az a fény dimenzió, amely fokozódik benned és megmutat mindent, ami nem működik benned.

Itt nyitok egy zárójelet. Gyakran sok szentről mondják, hogy minden nap gyóntak. Ez számunkra soknak tűnhet. Ez volt: minél inkább a fényben vagy, annál inkább meggyónsz minden nap; sőt, én azt mondanám, hogy naponta legalább hat-hétszer. Nem úgy értem, hogy elmenni a paphoz, hogy ne fárasszuk, hanem a te dimenziódban Krisztussal – nekem nem elég hétszer egy nap, hetvenszer hétszer kellene – abban a fényben. Azonban nem hibáztatva magamat, egy semminek érezve magam, mert minden alkalommal növekszik Isten szeretete ezt látva; megértem Isten nagyságát, azt a végtelen szeretetet, mely megérdemli, hogy szeretve legyen.

Megnyitok egy másik zárójelet. Mindez Krisztust választva indul el. Az első lépés, miután Krisztust választottam, a Keresztelés lenne, ahol az életed Krisztusban van eltemetve.[5] Azaz, mi keresztények sajnos ezeket a valóságokat, melyek végtelen nagyságúak, melyek végtelen kegyelmek, melyek végtelen irgalmak és olyan fontosságúak, hogy az egyetlen, ami számít – az az, hogy itt vagyunk a Földön és az egyetlen dolog, ami számít, az mi? A Keresztelés, az Áldozás, a Szentmise, Krisztus – és számunkra ezzel szemben egy a sok közül. Ami számít az az, hogy találjunk feleséget, pénzt keressünk, egészséges gyermekek, jó munka, nem? Legyünk őszinték. Ezzel szemben a folyamat, amit Isten előre látott, és amely, nézzétek, hogy a liturgia is, ha megnézitek Húsvét nem véletlen, Karácsony nem véletlen, nézzétek az egész folyamatot, hogy Krisztusban legyünk, az Életért, mert az élet az ez.

A Keresztelés tehát. A Keresztelésben az életem Benne van eltemetve, aztán tegyétek oda a többit: a szentségek, a Szentmise. Ha gyorsan végig akarjuk nézni a liturgiát: adva lett egy Fiú – Karácsony – várod, el vagy veszve, hiányzik valami, megadatik neked egy Fiú. Üdvözlöd azt a Fiút, ott van a Keresztelés az Úr megkeresztelésében; megkapva a Keresztséget februárban, ott van az életfelajánlás: Jézus felajánlva a templomban[6] és te ugyanígy. Aztán belépsz abba a dimenzióba, hogy megértsd, hogy mit tettél, kinek adtad az életed, mi a te életed, megnézni az egész életedet vele együtt és aztán ott a Húsvét, feltámadsz. Húsvétkor a Mennybemenetelt várod, mely következő vasárnap lesz, és ott mindent Krisztushoz viszel, a fényben vagy, ezt próbálom meg elmondani. Negyven napnyi teljes fény van, ahol látod mindazt, ami benned Krisztushoz kell legyen vezetve, az Atyához Krisztuson keresztül és aztán Mennybemenetel. Mindezt megtéve leereszkedik rád a Szentlélek és megvilágítja benned mindazt, ami a küldetésed, a folyamatod, mert amikor az egész lényedet bemutattad, a Szentlelken keresztül, akkor elindul a küldetés, többé nem magadért, hanem a többiekért élsz. A Szentlélekkel ott van a felkenés és menj, lépj ki a Jeruzsálemedből és menj, és ezt ismétled meg folyamatosan. Minden egyéb ünnep ehhez kapcsolódik: Corpus Domini (Úrnapja), azt megelőzően a Szentháromság, Mária mennybevétele, mind kapcsolatban vannak. De ez a folyamat nem véletlen: ez az ÉLET, a valódi Élet. Minden egyéb nem a valódi élet, hanem kitölteni ezeknek az éveknek az óráit, míg itt kell lennünk a Földön, kitölteni, de nem élni.

Ebben a fényben lenni tehát, minél inkább a sötétségbe merül – nekem úgy tűnik, hogy a világunk meglehetősen sötét – annál inkább lesz fény és ha te az a fény leszel, akkor te is hordozni fogod ezt a fényt. Az a fény leszel, amit a lámpatartóra helyeznek és nem az asztal alá, nem? Hogy világítson[7], egy keresztény leszel. A keresztények erre szolgálnak. Ha nem ezt élik meg, nem ezt teszik, akkor elnézést, de semmit sem érnek, olyanok, mint a só, amely nem sós.[8] Mit érnek? Mit mondanak, ami ilyen furcsa, szép? Egyenesen provokáljuk egy kicsit a többiek megvetését, mert sok buddhista van (olvasom), de vegyünk egy Gandhit, ahogy mások, akik hangsúlyozzák, hogy amit a kereszténység hoz, az Istentől származik, nem pedig egy embertől, az egyetlen vallás, mely Istentől származik.  A baj az, hogy mindenki azt mondja, hogy lehetetlennek tűnik megélni.

Én bedobok egy kihívást: lehetséges úgy szeretni egymást, ahogy Isten szeretett minket? Lehetséges megbocsátani? Lehetséges boldognak lenni? Lehetséges megélni az Evangéliumot? Lehetséges találni tíz embert, akik tudnak így élni? Tízet, azt hiszem, hogy egymilliárd keresztény van, én azt mondom, hogy tíz személy, akik így élnek ezen a Földön, TÍZ. Én azt szeretném válaszolni, hogy lehetséges, de csak egy út van: meghalni az egomnak, máskülönben nem lehetséges. Van egy út, ahol világos kell legyek magammal Isten előtt, anélkül, hogy viccelnék, vagy kiutakat keresnék. Az Evangéliumot meg kell élni. Amit ma mondtam, az Evangélium, mert Szent János Evangélium, akkor is, ha az első levélben van. Ha Istentől akarsz nemzve lenni, akkor szeretned kell; ha szeretni akarsz, akkor Krisztust kell választanod és elhagyni önmagadat; a fényben kell lenned, tehát nem kell elrejtened a félelmeidet, a korlátaidat, a bűneidet. De itt is, mi a bűneinket inkább a Mózes törvényeihez kapcsolódóan gondoljuk, mint Krisztuséhoz. Krisztus törvényében, ha te nem szeretsz valakit, akkor már bűnben vagy. Nem szükséges megpofoznod, rosszul gondolnod, egy túl erős szót mondanod: elég nem szeretni, már bűnöztél.

Gondoljatok bele, hogy milyen lenne a világ, ha a keresztények, vagy legalábbis egy része gyakorlatba helyezné ezt a parancsolatot. Én mondom nektek, hogy sokkal, sokkal több eredményt érne el, mintha az utolsó betűig tisztelné Mózes törvényét, tökéletesen, jobban, mintha nagyon jók lennének… emberileg értem… jóllakatná az egész világot, kezelné a betegeket, meggyógyítaná az összes leprást. Nem érné el azt az eredményt, mint egy csoport, amely így él. „Szeressétek egymást.”

Szent Pál ezt mondja: „A törvény elítél, a kegyelem megment”, de a kegyelem az ez. Ha üdvözlöd Krisztust akkor ez, máskülönben nem vagy a kegyelemben, máskülönben a kegyelem és a törvény között vagy félúton, félúton a jóviselkedés és a között, hogy hagyd magad használni Krisztus által. A kegyelem átalakít, de a fényben kell lenned. Az Evangéliumnak is abban a részében[9], ahol az utolsó ítélet van, nem? Hogy elválasztja az egyiket a másiktól, ki jobbra, ki balra – azt hiszem, hogy mindannyian ismeritek: Eljöttél meglátogatni, amikor beteg voltam, amikor…”, nézzétek, hogy nem más, mint ez: szeressétek egymást. Ő nem azt mondja, hogy mennünk kell meglátogatni a betegeket, a rabokat. Ha te így élsz, akkor egy vagy azok közül, akiknek azt fogja mondani: „Gyere, Atyámtól megáldott”. Ha nem így élsz, akkor mégha meglátogatod az összes rabot is, nem fogod azt hallani, hogy „gyere”, azt fogod hallani, hogy menj, távol tőlem.

A világ megosztott, és ha megosztott, akkor nincs szeretet. Megosztott a vallásokban, a fajokban (fehérek, feketék, sárgák, vörösek); megosztott a keresztények között. Azt hiszem, hogy hatszáz felekezet van a keresztények között, nem csak protestánsok, ortodoxok, evangélikusok, hatszáz féle, minden megosztott. Megosztott azok között is, akik elkezdenek együtt haladni, az életüket odahelyezve, felajánlva egyik a másikért, ott is megosztott: mert aztán mindenki a saját elképzelését akarja előre vinni, a saját karizmáját. Ha veszitek a Domonkosokat, azok nincsenek a Jezsuitákkal, a Jezsuiták nincsenek a ferencesekkel, a ferencesek a domonkosokkal; egy rendházban általában, ha harmincan vannak, akkor tíz húsz ellen van és aztán van egy mindenki ellen. Minden megosztott. Négyen kell egy házban éljetek, nem megy: van egy, akit nem bírsz elviselni. Húszan elkezdünk együtt élni, tartanunk kell egy ki távolságot, mert ha nem, akkor megverjük egymást. „Szeressétek egymást”, nem mondhatjuk, hogy a világon ez van. Megismétlem: LEHETETLEN, ha nem választjuk Krisztust radikálisan.

Megkérdeztem magamtól mindennek a gyökerét: „Teringettét! Tönkre vagyunk menve”. Hol van mindennek a gyökere, amely ehhez vezet? Én azt hiszem, hogy azért van, mert végülis ezt a fényt nem akarjuk, ahogy Szent János mondja a Prológusban[10]. Emlékeztek a Prológusra, nem? „Eljött az övéi közé, de azok nem fogadták”. De miért nem akarjuk? Mindig a szokásos önzés, az az önzés, amely aztán átver minket. Valaki, nem emlékszem, hogy melyik szent, azt mondta, hogy három nappal később hal meg, mint hogy meghaltál – egy szent mondta! – három nappal azután, hogy meghaltál. Mert akkor is, amikor üdvözölni akarjuk Jézust, amikor teljes mértékben az övéi akarunk lenni, nem sikerül sosem megengedni neki, hogy akként mutasson meg minket, ahogy vagyunk. Azok is, akik azt mondják: „De én szeretném… hogy mindenki lásson engem”. Igen, hogy annak lássanak, amit te mondasz, de elrejted azt, aki valóban vagy. Egyenesen azt gondolom, hogy akik ebben a magatartásban vannak, azok még inkább elrejtőznek a többiektől, azt akarják bemutatni, amit ők akarnak.

Nem sikerül, mert mindig elindul bennünk az, hogy Jézusért tenni kell valamit, hogy valamit adni kell neki cserébe, képtelenek vagyunk örömmel fogadni az Ő szeretetének ingyenességét, amely nemz minket. Nézzétek, hogy ott van a lépés. Ő az, aki nemz, tehát nem kell elkezdeni kalkulálni, hogy mit kell tenni, ha Krisztust választom, miről kell lemondjak, hanem hagyd, hogy cselekedjen! De, amikor elkezd cselekedni, akkor ne kezdj el rejtőzködni, hallgattasd el az egodat. Ő bűnösként szeret, nem kell elrejtőznöd. Ő szeret, amikor sötétség vagy, nem szükséges mentegetőznöd. Ő mindig szeret téged. Üdvözöld azt a fényt és látni fogod, ahogy a sötétség déli verőfénnyé válik és te átalakulsz. Én kérlek titeket, fogadjátok el Jézusnak ezt a kihívását, hagyjátok magatokat szeretni!

És Szentséges Szűz Mária kísérjen titeket ebben, hogy valóban segítsen nektek megélni ezt a szeretetet és örülni ennek a kegyelemnek, ennek az ingyenes szeretetnek, amely csak azt kéri tőletek, hogy adjatok hálát és örvendjetek. És Isten áldjon meg titeket, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

[1] Apcsel 15, 1-6

[2] Apcsel 9, 1-20

[3] 1Ján 1,5

[4] 1Ján 1, 6-10

[5] Róm 6,4

[6] Lk 2, 22-24

[7] Mt 5, 14-16

[8] Mt 5,13

[9] Mt 25, 31-46

[10] Jn 1, 9-11