Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza

2024.03.30 – Elmélkedés

Mauro (hanganyag átírat)

Olvasmányok: Húsvéti vigília, Urunk Feltámadásának ünnepe, B év, Ter 1,1-2,2; Ter 22, 1-18; Kiv 14, 15-15,2; Iz 54, 5-14; Iz 55, 1-11; Bar 3, 9-15+3,32-4,4; Ez 36, 16-28; Rm 6,3-11; Mk 16, 1-8

Azt mondtuk, hogy ebben a Triduumban Egyházként Jézussal és Szentséges Máriával akarunk lenni minden lépésükben. Most a Húsvéti Vigília éjszakáján vagyunk.

Ez a húsvéti átmenet sajátos számunkra – minden keresztény számára, de különösen számunkra – az az Átmenet, melyet minden csütörtökön, pénteken és szombaton megismétlünk, és ennek van oka, később megpróbáljuk megnézni.

Húsvéti vigília: Egyházként Szentséges Máriával vagyunk, hogy virrasszunk. Mire várt Mária? Az Egyetlen volt, aki hitt a feltámadásban. Tudjuk, hogy részben hitt Mária Magdolna, az Evangélista János és Lázár, de ő volt az egyetlen, aki kétely nélkül hitt. Sokan látták feltámadni Lázárt, maga Lázár, aki feltámadt, megtapasztalta, de az elől, ami Jézussal történt, mind elmenekültek, nem tudtak hinni. Halljuk a mai Evangéliumban is:[1] látnak egy angyalt, beszél hozzájuk, azt mondja: „Jézus nincs”. Azt mondja: „Menjetek és mondjátok” és nem teszik meg, félnek.

Mit kell tennünk Egyházként nekünk, akik Máriával virrasztunk? Azt hiszem, hogy a kötelességünk az az, hogy szemléljük Isten cselekedetét ebben az időben, még egyszer szemlélni – elnézést, ha mondom – mindazt, amit Isten velünk és körülöttünk tett; szemlélni azt, amit a személyes életünkben tett, szemlélni azt, amit most tesz, a mi és az egész világ helyzetét, a hit fényében. Az a hitünk kell legyen, mely Máriának volt, Mária hitt a feltámadásban. Nekünk hinnünk kell a feltámadásban, és hinnünk kell Isten cselekedetében is ebben az időben, mert feltámadt és mert jelen van a második eljövetelében. Így aztán várhatjuk és örvendhetünk, minden feltámadásban.

Feltámadás: mondhatnánk más szavakkal „új élet, új teremtmény, új gondolat”. „A régi ember”, mondja Szent Pál[2], „keresztre van feszítve Krisztussal. Nincs többé, a sírban van”. Feltámadás azt jelenti, hogy fel vagyunk szabadítva. Aki feltámadt, az szabad, többé semmilyen lánca sincsen, feltámadt. Jézus feltámadt, többé semmi sem akadályozta Őt. Feltámadni azt jelenti, hogy többé nem félsz. A feltámadással legyőzésre kerül a félelem anyja: a halál. Mitől kell félned? Ha egységben vagy Krisztussal, ha szereted Krisztust, ha követted őt a lépéseiben az életben, a halálban, a kereszten és feltámadsz Vele, akkor mitől félsz?

Ezek a vigíliák, melyeket minden héten megismétlünk – őszinték kell legyünk – megmutatják, hogy sok hitre van szükségünk, sok lépésre, hogy higgyünk, hogy azt mondjuk „én hiszek”; sokszor kell mondanunk, nem érkeztünk még el a teljességhez. Valószínűleg mi is, mint azok a nők, elmenekülnénk és csöndben maradnánk, ha most itt megjelenne az Úr és azt mondaná: „Menjetek és mondjátok”.

Ez a három nap – csütörtök, péntek és szombat – jelzik mindannyiunk útját, hogy legyőzzük egyik félelmünket a másik után, jelzik az utat, hogy legyőzzük a halálainkat, hogy elérkezzünk a nagybetűs Halál legyőzéséhez. És az Úr jelezte nekünk annak módját, hogy szembenézzünk az ÉLETTEL, ahogy azt Ő élte meg, ahogy Ő tette. Minden lépésben belépni az imába, megérteni azt a lépést és látni, hogy nem akarod megtenni, látni, hogy az a te problémád. És Ő, az Úr megmutatja neked, ahogy megmutatta Jézusnak. El kell érkeznünk nekünk is a Getszemáni kertünkbe, hogy azt mondjuk: „ha lehetséges, távolítsd el tőlem ezt a kelyhet. De ne az én, hanem a te akaratod legyen meg.”[3] Ezt megtéve minden kegyelmünk megvan ahhoz, hogy áthaladjunk azon a halálon, de az a HALÁL. Nem szabadít meg a nehézségtől, a megpróbáltatástól, mert a mi régi emberünk nem akar meghalni, de meg kell halnia.

Aztán elérkezik a pillanat, a mai, a várakozás pillanata és ott a kegyelem cselekszik, mely a feltámadáshoz vezet. Nem tudjuk megtenni anélkül, hogy szeretnénk Jézust. Egyik lépést sem tudjuk megtenni ezek közül, amiket mondtam, anélkül, hogy hinnénk abban, hogy Jézus legyőzte a világot, hogy Jézus feltámadt. Azonban nem elég hinni sem, megismétlem, hiszek és belépek, vele együtt.

Így elmondva, megoldhattam volna egyszerűen azt mondva: „Fel kell ajánlanunk magunkat, felajánlani magunkat Vele, felajánlani az életet, Ő megnyitotta az utat”, mind olyan dolgok, amiket tudunk. Azonban szükséges mindig hozzátenni egy lépést, melyet valószínűleg senki, vagy kevesen értenek meg a végletekig, azonban kérve van tőlünk, hogy népként megértsük: kereszténynek lenni az nem egy vallás, kereszténynek lenni egy életmód. Ha eldöntjük, hogy keresztények vagyunk, akkor többé nem lehetünk olyanok, mint korábban; ha eldöntöd, hogy keresztény vagy, hogy megkeresztelkedj, nem élhetsz a világ szerint, mert a világban vagy, de nem a világból[4].

Itt van valami nagy dolog, amiben azt hiszem, hogy az Úr vár minket és felkészített minket: az Új Teremtés, mondjátok, de én azt hiszem, hogy már itt a Földön. Van egy kész lépés Isten népe számára, ami az, hogy Isten gyermekeiként éljünk. Ahogy én azt el tudom mondani nektek – így, így, így -, azonban tudom, hogy az Evangéliumban, tudom, hogy az Olvasmányokban, tudom, hogy mindabban, ami el lett nekünk mondva, már mindenünk megvan. „Minden beteljesült”[5], az, ami az Úr feladata volt, azt megtette. „Minden beteljesült”, most mi jövünk.

Kereszténynek lenni az éppen azt jelenti, hogy semmi közünk se legyen a világhoz, ami nem azt jelenti, hogy ne éljünk; azt jelenti, hogy Isten gyermekeiként éljünk, hogy ott legyen bennünk a vágy, a bátorság és az öröm, hogy EGYÜTT felfedezzük, hogy mit jelent Isten gyermekeiként élni, és higgyetek nekem, a világ számára ez egy újdonság. Ez az új nép, ez az Új Teremtés, mely már a Földről elindul. Valami, amit azt hiszem, hogy nem minden szent tudta megtapasztalni, mert gyakran a Szentek egyedül voltak, nem volt egy nép körülöttük; megnyitottak egy utat, előkészítették számunkra, azonban most azt az utat egy nép kell végig járja, mely bemutatja az emberiségnek, hogy mit jelent Isten gyermekeinek lenni. Azt hiszem, tehát, hogy ez a vigília ezt jelenti számunkra. Én így szeretném megélni, erre várva.

Ezen a vigílián szeretném szemlélni mindazt, amit Isten tett, szemlélni az Olvasmányokat, szemlélni mindazt is, amit már meg tett velünk népként, minden már megvalósult ígéretet, szemlélni az utóbbi éveket, és látni és tanúsítani, hogy Jézus jelen van; látni és tanúsítani, hogy az Egyház, az Új Jeruzsálem ereszkedik le az Égből, és érezni lehet minden rezgését, az egész erejét, és fel lehet ismerni őket a rosszról is, mely előjön, mert többé nem tud elrejtőzni.

Ebben a várakozási időben tehát szeretném megélni és meghívlak mindannyiótokat, hogy éljétek meg, Szentséges Máriát szemlélve, aki belépett a Szentháromságba, aki imádkozik és mindannyiunkat nemz. Szemlélni, hogy van egy Anyánk a Mennyben, és ebben a szemlélésben legyőzni minden félelmet, minden korlátot, felülmúlni minden megpróbáltatást.

Szeretném szemlélni és hálát adni, hálát adni Máriának, hálát adni Istennek, mindazért, amit tett ezért az emberiségért, mindazért, amit értem tett, értetek; hálát adni Istennek mindannyiótokért. És a békében, békében, mely ebből a bizonyosságból jön, hogy láttam, hogy megérintettem, most csak várnom kell, hogy megvalósuljon, az új időkre várni. Új idők, melyek nem az embertől függnek, azonban Isten az emberrel akarja megvalósítani őket. Várakozási idő tehát, ahol azt mondjuk: „Gyere, Úr Jézus, teljesíts be”, azonban együtt mondjuk, mert ha egyedül mondom, akkor úgy járok, mint sok Szent: várnom kell míg túl nem megyek, hogy megéljem a teljességet, amikor már innen elindulhatna.

Ez egy kihívás, melyet Isten elénk tesz; azonban, ha megnézitek a történelmet, mindig egy olyan kihívás volt, melyet Isten az ember elé tett, egy kihívás, ahol mindent Ő helyezett oda. Isten mindent oda helyezett, mindent megadott, kegyelmet kegyelemre, ajándékot ajándékra és azt várta, hogy azt mond: „Itt vagyok!”.

Azt hiszem, hogy elérkezett az idő, hogy a Krisztus feltámadására való várakozás ilyen kell legyen. Szentséges Mária fáradozott, mert egyedül volt, támogatnia kellett Pétert, támogatnia kellett az apostolokat, az Egyházat, mert az volt az Egyház. Nekem tetszik a gondolat, hogy most azonban van egy népe, az ő népe, melyet ő nemzett, az a várakozás valóban egy dicsőséggé válik, Isten dicsőségévé és a mi dicsőségünkké is.

Szeretném tehát még egyszer az egész Egyházat Mária Szívébe helyezni, az ő várakozásába, az ő imájába. Szeretném Mária Szívébe helyezni mindazokat, akik megelőztek minket és itt vannak közöttünk, mindazokat, akik előttünk beléptek az Új teremtésbe. Szeretném oda helyezni a kicsiket, az egyszerűeket, ennek az emberiségnek minden mártírját, ezen emberiség romboló energiájának mártírjait. És Ó, Anya, a te imád ébresszen fel minden fogantatáskori igent, mindazokat, akik szeretnének Isten gyermekei lenni, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

[1] Mk 16, 1-8

[2] Róm 6, 3-11

[3] Lk 22,42

[4] Jn 15, 19; Jn 17,16

[5] Jn 19, 30