Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza

2024.03.02 – Elmélkedés

Mauro (hanganyag átirat)

Olvasmányok: Mik 7, 14-15.18-20; Zsolt 102; Lk 15, 1-3.11-32

A mai Evangéliumban[1] a „tékozló fiú” példabeszéde van, de valószínűleg helyesebb a „jó atya” példabeszédének hívni, és szerintem tökéletesen jelzi a folyamatot, melynek végig haladására minden ember hívva van: eljutni az Atya megismeréséhez.

Van egy üzenetünk – azt hiszem, hogy Szent Rafaeltől – amely azt mondja, hogy amíg nem érkezünk el az Atyához, addig nem tettünk semmit sem, hogy megállni a Fiúnál, Jézusnál és nem elérkezni az Atyához az azt jelenti, hogy semmit sem tettünk.[2] Én azt hiszem, hogy mindannyian – ahogy a kisebbik fiú a példabeszédben – mielőtt még ott lett volna a vágyunk, hogy találkozzunk az Atyával, hogy megismerjük. sok kegyelmet elpazaroltunk, eltékozoltunk hosszú időn keresztül, mielőtt rájöttünk volna, elkezdtük volna észrevenni – mert egy még folyamatban lévő út – hogy a tény, hogy van egy Atyánk a Mennyben az nem valami absztrakt, valami távoli dolog. Mert azt hiszem, hogy az Atya és a Szentlélek alakja – Jézusétól eltérően – egy kicsit mindig absztrakt marad.

Az első lépés azt hiszem mindannyiunknak az volt, hogy megértettük, hogy az élet az megismerni az Atyát és azt, Akit az Atya küldött.[3] Éppen ez a vágy bennünk az, ami az úton tart minket, amely elvezet minket – szerencsére és helyesen – hogy készek legyünk meghalni önmagunknak, hogy feltámadjunk Krisztusban, hogy új teremtményekként megszülessünk. Ez az Atya iránti vágyakozás az, ami elvezet minket ahhoz, hogy előre haladjuk, hogy legyen hitünk, reményünk és szeretetünk.

Továbbra is az Evangéliumban azt halljuk, hogy az egész világot is megnyerhetjük, de ha elveszítjük a lelkünket, akkor semmit sem ér[4]. Elveszteni a lelkünket az azt is jelenthetné: de ha nem találkozunk az Atyával, akkor semmit sem tettünk. Még csak gondolni sem merek arra, hogy milyen borzasztó meghalni – minthogy mindannyian meghalunk – enélkül a vágy nélkül, hogy oda menjünk túl, hogy jobban láthassuk, jobban megismerhessük, hanem kihunyva menni, anélkül, hogy bármit is tudnánk, anélkül, hogy bennünk lenne ez a vágy, milyen borzasztó lehet, valóban a halál az, amely félelmet kelt.

Azt hiszem, hogy mindannyiunk számára, mindannyian mondhatjuk, hogy ez a tűz, ez a vágy, hogy megismerjük az Atyát, egy bizonyos értelemben előre vezet minket, de más értelemben mindig hagy bennünk egy kis ürességet, mindig hiányzik valami. Sokat haladtunk, beléptünk az imába, beléptünk ebbe a vágyba, de sosem ér véget, olyan, mint egy szökőkút, mely sosincs tele.

Mi azt mondjuk, hogy mindig helyezzük Isten az első helyre, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy a Szellem törvényeivel induljunk el, az első lépés ahhoz, hogy konkrétan megpróbáljuk megélni az Evangéliumot, azonban azt hiszem, hogy valamit tisztáznunk kell: Istent helyezni az első helyre az igen, az első lépés, ahogy az Atya megismerése iránti vágy is, azonban ha nem indul el bennünk aztán a Szentlélek cselekedete – csak Jézus adja meg nekünk a Szentlelket – de ha nem hagyjuk a Szentlelket szabadon cselekedni, akkor ez nem elég.

Remélem, hogy jobban el tudom magyarázni. Hogyha veszük ennek a példabeszédnek a példáját, amit hallottunk, akkor azt lehetne gondolni, hogy az idősebb fiú az a kettő közül, amelyik közelebb van az apához, aki engedelmeskedett minden parancsának, mindig vele volt, sosem szegett meg semmit, azt lehetne mondani, hogy az első helyre helyezte őt.  Hozom ezt a hasonlatot, nem? Istent helyezni az első helyre: az első helyre helyezte. Azonban a reakciója, amikor visszatért a testvér megmutatja, hogy ez nem így volt: nem ismerte meg az atyát. Azt ő módja, ahogy az első helyre helyezte az atya iránti engedelmességet nem hozott gyümölcsöt; úgy reagált, mint valaki, aki nem ismeri. Ezt azért mondom, hogy megértsük: nem elég Istent helyezni az első helyre, szükséges az is, hogy a Szentlélek elinduljon a cselekvésében ahhoz, hogy Isten legyen az első helyen, hogy tudjuk, hogy hogyan legyen Isten az első helyen, hogyan lépjünk be ebbe az ismeretbe.

Valamilyen módon egy kockázat, mely mindannyiunkat érint, minden keresztényt: imádkozni, Szentmisére menni, azt gondolni, hogy Isten van az első helyen, de nem rendelkezni a Szentlélekkel, még ha fel is vettük a Szentségeket. Szent Pál az Apostolok cselekedetében azt mondja: találkozik valakivel, aki már egyenesen prédikál, és ezt kérdi tőle: „De megkaptátok a Szentlelket?” „Ah, azt sem tudjuk, hogy létezik.[5]”

A Szentlélek, aki egy kicsit mindig ismeretlen, ha megnézzük, mindabban, amit csinálunk, a középpontban van, a szentháromságos cselekedet középpontjában: az Atya teremt, Jézus megvált és az első ajándék a Szentlélek. A Szentlélek az azonban, aki mindent megmagyaráz. Jézus megnyitja az apostolok elméjét a Szentlélekre, hogy mindent megmagyarázzon nekik, Jézus cselekszik a Szentlélek teljességében. Jézus fizet értünk, megadja a lehetőséget, hogy megkapjuk a Szentlelket, bizonyos értelemben elnyeri, de hagyni kell Őt cselekedni. Nem elég az, hogy Ő fizessen, hogy neked adja a Szentlelket, ha nem hagyod szabadon. A Szentlelken keresztül nyitja meg számunkra az utat Jézus az Atyához való visszatéréshez, a Szentlélekben.

Tudjuk, hogy a bűn, mely nem lesz megbocsátva, az a Szentlélek elleni bűn. Miért? Szerintem nagyon egyszerű: mert Isten cselekedetének a visszautasítása, visszautasítod Isten cselekedetét, visszautasítod mindazt a művet, ami elindul benned a Fiú üdvözlése által. Jézus nélkül semmit sem tehetünk, ez világos, azonban anélkül, hogy Jézus újra megadná a lehetőséget, hogy megkapd a Szentlelket, semmit sem tehetsz. Jézus nélkül, aki bocsánatot kér az Atyától, aki bocsánatot nyer számodra az Atyától, aki megadja neked a Szentlelket, semmit sem tehetsz. Azonban, ha aztán elzárkózol a Szentlélek cselekedetétől, visszautasítod Isten cselekvését. Bizonyos értelemben banálissá teszed, és semmivé Krisztus Áldozatát is.

Beszéltünk ezekben az időkben a Jézussal való misztikus egységről[6], azt mondtuk, hogy a vágy, hogy misztikusan egyesüljünk Vele, a vágy, hogy az övéi legyünk, hogy felajánljuk neki az életet, hogy mindent az akarata szerint cselekedjen velünk, a misztikus egység. Nem karizmák kérdése, hanem ennek a vágynak, hogy egy dolog legyünk Krisztussal, aztán a misztikus egységet követő lépés – és jól tudjuk az „Újraírni a Történelmet” c. könyvből – az azonnali felismerés, az intellektuális látásmód, majd az azonnali felismerés.[7] Azt hiszem, hogy mindannyian észreveszitek: Jézus, Jézussal egyesülsz, ő megadja neked a Szentlelket. A Szentlélekben belépsz ebbe az intellektuális látásmódba, majd a következő az azonnali felismerés: mindig tudod, hogy mit tegyél, anélkül, hogy bárkit is megkérdeznél. Miért? Mert el vagy merülve a Szentlélekben és ott világos, hogy mit kell tenned.

Mondom a következő lépést, mert egy dolog rendelkezni a Szentlélekkel, szabadon hagyni és látni a valóságot; az a valóság még inkább meggyújtja a részvételi vágyadat. És a részvételi vágy az mi? Az életfelajánlás, az első helyre helyezni az Atya megismerését. Mindez növekszik és a Szentlélekbe elmerülve tart, és elvezet az azonnali felismeréshez, mert a Szentlélek vezet, hogy az életed a Szentlélek által legyen irányítva. Nem látomások vagy belső lokuciók kérdése, hanem ennek a gyermeki kapcsolatnak, a Szentháromság Mindhárom Személyével: az Atya, aki újra megteremt, a Fiú, aki megvált és megadja neked a Szentlelket, aki visszavezet az Atyához. Egy körfolyamat, egy örvény. Ha onnan kijössz, akkor elveszted az azonnali felismerést – és nyilvánvalóan az intellektuális látásmódot is – nehezdre esik megélni a misztikus egységet, olyan vagy, mint egy módosult áramlás, egy kicsit igen, egy kicsit nem, egy kicsit igen, egy kicsit nem.

Azt mondtam, hogy minden a Szentlelken keresztül halad át, ha megnézitek, a Szentmise is. Éppen a Szentlélekkel való egységünk élő cselekedete, már az elejétől kezdve: a bűnbánás, mit bánok meg? A Szentlélek mutatja meg nekem, hogy mi akadályoz meg engem a misztikus egységben, hogy mi akadályoz meg az életfelajánlásomban, abban, hogy egy dolog legyek Istennel, Jézussal, Jézuson keresztül. A Szentlélek mondatja ki velem azt, hogy mit kell elengednem, miért kell bocsánatot kérnem. Mindig a Szentlélek az, aki Isten Igéjén keresztül felfedi nekem azt, annak mély értelmében, felfedi a konkrét lépéseket számomra és mindannyiunk számára, mindig a Szentlélek. Ez az, amikor azt mondom „szabadon hagyni, nem bezárni”. Mindig Ő, az Ő cselekedete!

A felajánlás során csak a Szentlelken keresztül és a Szentlélekben tudom felajánlani az életem, tudok egyesülni Jézussal, és tudom átadni a királyi vagy szolgálati papságomon keresztül mindazt, amivel találkoztam, amit megérintettem, az egész életemet, az egész lényemet. Mindig a Szentlélek cselekedete. A felszentelés során kérjük: „Atya, küld el a Szellemedet, hogy felszenteljen”, a Szentlélek az. Mindig az egész szentháromságos cselekedet középpontjában van.

Az áldozás során a Szentléleknek felszentelve továbbra is Jézus az, aki magát közölve nagyban megadja nekünk a Szentlelket, hogy újra elinduljon az intellektuális látásmód és azonnali felismerés ciklusa, mert Ő bennünk van.

Határozottan a csöndre helyeztük a hangsúlyt. Világos, hogyha meg szeretnénk hallgatni a Szentlelket, akkor nekünk kell elhallgatni. Amikor azonban ezzel szemben sok hangot, gondolatot hallunk – helyes, normális az elején – azonban ezek mind olyan dolgok, melyek türelemmel ki kell jöjjenek, hogy teret adjanak a Szentléleknek. Valamelyik szent azt mondta, hogy amikor az ima valóban elérkezik ahhoz, hogy a Szentlélekbe merüljön, akkor az csendes és kész, többé nincs beszéd, mert minden szó túl sok. Amikor valóban elérkezik ahhoz, hogy a Szentlélek imája legyen, akkor csönd, mert a cselekedete halad, megérint, mert egy Jézussal és egy az Atyával, tehát többé nincs szükség arra sem, hogy kimondjuk. Ők cselekszenek.

Összefoglalom. A Szentlélek elleni bűn az, ami nagyon élő ebben az időben, időszakban. Azt mondanám, hogy a mi időszakunkban éppen ez az ítélet halad keresztül, akkor is, ha csúnya szó az „ítélet”. Pont az, amikor mi tudatosan (mert azt hiszem, hogy akkor is, amikor úgy csinálunk, mintha nem tudnánk, tudjuk) akadályozzuk Isten cselekedetét. Akadályozzuk magunkban, amikor nem engedjük meg neki azáltal, hogy nem állunk készen és nem vagyunk szabadok, hogy igent mondjunk, amely aztán egy valódi felajánlásból fakadó igen, amelynek nincsenek többé szükségletei, szándékai, ahol valóban hiszünk benne, hogy Szentséges Márián keresztül és az Ő szándékaiért meg van mindenünk, amire szükségünk van – személyesen és mindannyiunknak együtt. Amikor onnan kilépsz, akadályozod Isten cselekedetét és akkor az egy bűn a Szentlélek ellen, mert visszautasítod az Ő cselekvését, az Ő közbeavatkozását.

Jézus nélkül tehát semmit sem tehetünk. Tudjuk, hogy Szentséges Mária nélkül még csak Jézushoz sem tudunk elérkezni, azonban kérlek titeket, hogy legyen meg most a bátorságotok, hogy belépjetek a Szentléleknek ebbe az imájába, egyre mélyebben. Legyen meg a hitetek, hogy vezeti az életeteket és ne ijedjetek meg azoktól a dolgoktól, melyek idézőjelben „furcsának” tűnhetnek, vagy nem a sémáknak megfelelőeknek. Csak azzal foglalkozzatok, hogy megerősítsétek, és ezt minden nap, hogy valóban az számít-e nektek, hogy engedjétek magatokat átalakítani Isten képmására és hasonlatosságára, hogy az életetek csak ez. Aztán ha így van, akkor hagyjátok szabadon. Ha felajánlottátok az életeteket, akkor bízzatok.

Rábízom az egész Egyházat Társmegváltó Szentséges Máriára, rábízok minden fogantatáskori igent, minden jóakaratú embert. Szeretném neked adni, ó Atyám, Márián keresztül, különösen az ártatlanokat, az egyszerűeket, a kicsiket, mindazokat, akik elnyomásra kerülnek ebben az időben a romboló energia által, a gonosznak ettől az ilyen erős cselekvésétől. Rád bízok minden haldoklót, minden mártírt; rád bízom és szeretném felajánlani neked mindazt a vért, mely kiontatik a Földön. És az Általad küldött és a Fiú, Jézus Krisztus által elnyert Szentlélek valóban újítson meg mindent bennünk és ébressze fel a vágyat, hogy Isten gyermekei legyünk, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

[1] Lk 15, 1-3.11-32

[2] lásd „A Nagy Fénysorompón túl” c. könyv, 1. fejezet, „Jézus Krisztus az Atyához vezet minket” 37-40. o.

[3] Jn 17, 3

[4] Lk 9, 24-25

[5] Apcsel 19, 1-2

[6] Lásd „Újraírni a Történelmet – I. kötet – Isten gondolatában, 5. fejezet „A Krisztussal való misztikus egység”

[7] Lásd „Újraírni a Történelmet – I. kötet – Isten gondolatában, 5. fejezet „Az azonnali felismerés”