(A „A Szűzanya él Medjugorjeban” – Beszélgetések Tomislav Vlašić Atyával c. könyvből, Luci dell’Esodo kiadó)

Tomislav Vlašić Atya beszél

„Magunktól sosem lépünk be az isteni csöndbe. Semmilyen módszer nem tudja megadni nekünk ezt az ajándékot. Az ember menekül az önmagának való meghalástól. Szívesen kezd elmélkedésekbe és kellemes élményekbe a szellemi életben, azonban a megpróbáltatás azonnal megköti és válságba helyezi az akaratát. Fontos megérteni, hogy Jézus is átadta magát a Getszemáni – kertben, hogy áldozati bárányként megkötözzék és elvezessék. Az Istenre való szabad és feltétlen ráhagyatkozásunk megnyitja az utat az isteni csönd és a megpróbáltatásban való győzelem felé.”[1]

„Aki hűséges marad az Istenben való élethez, az sosem érzi magát korlátozva. Az élet kivirágzik a boldogságban és mindig a feltámadásban győz.

Amikor Isten kegyelme behatol egy lélekbe vagy az emberiségbe, a lelket mindig két irányba vezetve cselekszik: a lényegiség és az egyetemesség felé.

Jobban elmagyarázom. A lényegiség azt jelenti, hogy Isten magához vonzza a személyt, az élet felé, úgy, ahogy az Benne van. Isten felfedi magát úgy, ahogy van és a személy felismeri magát Istenben, mint egy tükörben, úgy, ahogy van. Kegyelemmel telve érzi magát, élettel telve és hiteles közösségben akar maradni Istennel. Odafigyel, hogy semmi és senki ne távolítsa el Istentől. Élvezi Isten életét és az egész lényével a Krisztussal való végleges egységre törekszik.

Ily módon a személy egy misztérium marad a többiek számára. Nem tudja kifejezni azt, amit megél. Minden fogalom, minden kép csupán egy halvány elképzelés, a Misztérium kifejezésére alkalmatlan eszközök. Megmarad az isteni csönd, mely körbeveszi a lelkét, és amelyben egységben marad Istennel, biztosan abban, hogy Isten gyakorolni fogja az erejét a Szentlélekben, hogy elvezesse a teljes egységre mindazokat, akik nyitottak az akaratára. Még Jézus sem, minden jellel és csodával sem tudta megvilágosítani sem a népek, sem az apostolok előtt az isteni életet, amíg nem dicsőült meg és nem küldte el a Szentlelket[2].

Ebben a magatartásban úgy tűnik, hogy az érdekelt személy passzív marad. Valójában, ha az Istennel való közösség autentikus, akkor nem így van. Istenben a lény és a cselekvés tökéletes harmóniában és kapcsolatban vannak egymással. Az Istennel egységben lévő személy a Szentlélek erejétől van hajtva, hogy Istennel és minden Istenben lévő valósággal összhangban cselekedjen. Ez az egyetemesség ajtaja, azaz tökéletesen szeretni, ahogy Isten szeret[3], örvendeni a megpróbáltatásban[4], segíteni azt, aki szükségben van[5] és az igazságot tanúsítani.[6] Így a személy egyesül a Szentlélekben az Egyházzal, minden jóakaratú emberrel. Egyértelmű akkor, hogy Isten cselekszik és felfedi magát azon a személyen keresztül, a személy Istennel való egységének mértékében.”[7]

[1] „A Szűzanya él Medjugorje-ban” c. könyv

[2] Jn 16, 12-15

[3] Mt 5, 43-48

[4] 1Tesz 5, 16-21

[5] Mt 25, 31-40

[6] Apcsel 4, 19-21; Mt 10, 32-39

[7] „A Szűzanya él Medjugorje-ban” c. könyv