Részlet „A Szűzanya él Medjugorjéban” – Beszélgetések Tomislav Vlašić Atyával c. könyvből, Luci dell’Esodo kiadó

Tomislav Vlašić Atya

„Az egyetlen kiút mindig a hitben való fokozatos haladásból áll. Ez az, amit tenni próbáltam. […] Az első lépés tehát az Úrban való pihenés volt, a kezeiben hagyva az életem irányítását és az addig megvalósított művet. Ennek a felajánlásban megtett lépésnek különböző következményei voltak. Mindenekelőtt a megpróbáltatás hasznos volt pihenésként. A megpróbáltatásokban, Istenre hagyatkozva a kereszten, egy mély pihenést élhettem meg. Ez az Úrban való pihenés, melyet semmilyen ember nem adhat meg, csak Isten.

Ehhez kapcsolódik a második lépés: észrevenni, hogy Isten minden az életben, és mindent tökéletesen vezet. Így téve, elkezdett felébredni a lelkemben a béke, az öröm és mindenekelőtt az Isten iránti hála, amiért mindent elvett tőlem, lehetővé téve, hogy újjászülessek. Egy új ismeret és egy új kreatív erő született bennem. Mindennek a gyümölcse a személyem átalakulása volt.”

Kérdés: Abból, ahogy beszélsz, úgy tűnik mintha minden könnyű és egyszerű lett volna. Így van?

Tomislav Atya

„Nem lehet minden egyszerű. Jézus egy példa számunkra. Ő maga megélte a cselekvés lehetetlenségét és maga is megtapasztalta a halált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?”[1] Ezek a szavak olyannyira fontosak, hogy egy, az új élet felé vezető lépést jeleznek, ha hűségesek maradunk Istenhez, ahogy Jézus hűséges maradt. Ebben a lépésben meghal a korrumpálható ember minden kételyével, bizonytalanságával és hamis reményével, mindazzal, ami egyébként eltűnésre rendeltetett a halál után. Megmarad az élet Istenben, mely örök és romolhatatlan.

Ez a lépés azért is fontos, mert nemcsak néhány alkalommal történik meg az életben, hanem minden pillanatban, valóban minden pillanatban! Ha a lelkünk szemei nyitva vannak és hűségesek vagyunk Istenhez, akkor az egész lényünk benne gyökerezik, az örökkévalóságban, így semmi sem lephet meg, vagy sérthet meg minket. És minden pillanatban meg vagyunk próbáltatva, hogy önmagunkban, valamiben vagy valakiben gyökerezünk-e? Ebben az emberi gyökerezésben az élet nem tud stabilan talpon maradni. Csak az Istenben való alapozás és a ráhagyatkozás ad stabilitást.

A nagy megpróbáltatások, mégha fájdalmasak is, fontosak, mert lebomlasztanak mindent, ami nem Istentől van. Ugyanakkor felébresztenek minket, és megtanítanak úgy élni, hogy semmilyen megpróbáltatás sem vehet el tőlünk semmit. Ha így haladunk az élet útján, akkor Assisi Szent Ferenccel együtt megélhetjük az igazságot: „én Istenem, én mindenem!”.

Kérdés: „Mi volt a legértékesebb dolog, amit felfedeztél az életnek ebben a szakaszában?”

Tomislav Atya

„A legértékesebb dolog számomra a csönd volt, mint kegyelem, mint erény. Nem az a csönd, ahová bezárkózunk és ahol megfulladunk. Nagyon fontos megkülönböztetni ezt magunkban. A csönd, amelybe bezárkózunk egy nagy veszély. Egy halál állapot van benne, mégha nem is vesszük észre rögtön. Ez táplálja a menekvést, a fantáziálást, a negatív érzelmeket, a passzivitást. A személy maga körül forog. A lélek ilyen csöndjében való folyamatos tartózkodás a halál állapota. Ebből a csöndből születik a személy minden beteges kifejeződése.

Az isteni csönd valami más. A Menny egy ajándéka, az élet ajándéka. Ebben a csöndben minden hang elhallgat, Isten hangjának a kivételével, ami tisztává és világossá válik. Az egyéb hangok hiányával eltűnik mindaz, ami a korrumpálható embert és a beteg életet táplálja. Az isteni hangban a lélek érzékeli Isten akaratát, amely képez, elősegít és a teljesség felé vezet. Akkor a Szentlélek felébreszti benne a kreativitást és felkészíti a Krisztussal való uralkodásra. Az isteni csöndben felébredt ember mindenekelőtt Istent keresi és nem azokat a dolgokat, amelyeket Isten megadhat neki. Az isteni életben merül el és nem az aktivizmusban. Amikor ebből a csendből kiindulva cselekszik, az emberben Isten lényének és cselekvésének harmóniája nyilvánul meg, mely egy dolgot képez benne. Felismeri az önmagában lévő megosztottság veszélyét, ezért azonnal visszatér Isten életéhez. Többé nem elegendő számára a szentek könyveit olvasni, elmélkedni rajtuk, hanem Istent keresi, Aki a bölcsesség forrása, hogy Általa legyen tanítva. Nem érdekesek többé számára az ajándékok, képességek, a sikerek.

Ez a csönd Isten ajándéka. Isten felajánlja annak, aki alázatos, érzékeny, kész folyamatosan meghalni az egojának, és nyitott a hangjára. Az isteni tudás egyedül hagy minket a megpróbáltatásokban, ahol mindent elvesztünk, mert csak Istent kereshetjük, ahogy a nők tették, akik Jézust keresték a sírnál. Élve, feltámadva találták őt és maguk is feltámadtak. Így az isteni csönd az imát, az élő Isten iránti szomjúságot nemzi bennünk, és Felé irányít minket. Az ilyen csönd táplálja a hitet, a reményt és a szeretetet, mert nem ingunk meg. Védelmezi és harmonizálja bennünk a Szentlélek gyümölcseit és elvezet minket Isten életének teljességébe.”

[1] Mt 27, 46