2016. május 1.

Ez a fejezet valamelyest a szorongásról szóló fejezet folytatása és sajátos módon fogunk a depresszió témájával foglalkozni.

Hangsúlyozzunk, hogy mindaz, amit mondani fogunk, a tapasztalatainkból indul ki, egy olyan nép közösségéből, aki imádkozik, közösen felajánlja magát és halad. Nemcsak fogalmak lesznek tehát, hanem belemélyedünk a lélek gondolatába és a szellemből induló gyógyulásba. Nem fogunk belépni tehát a szokásos kánonokba. Elsőként az egészségügyi dolgozókhoz fordulunk és aztán mindenkihez: az új orvoslás kapuit döntjük le, a Szellem törvényei szerinti orvoslásét, egy olyan orvoslásét, mely a feltámadáshoz vezet. Kiemeljük, hogy mindannyian eredetiek vagyunk és minden, általánosan depresszióként diagnosztizált zavar mögött egy nehéz pillanat van a személy életében, valamilyen más ok, egy személyes válasz. Meghívunk mindenkit, akit megérintenek ezek a témák, melyekkel foglalkozunk, és felismeri magában ezeket a nehézségeket, ne forduljon magába, adjon át az Úrnak mindent, hogy egy lehetőséggé váljon a Felé való egyre gyorsabb haladásra, egy lehetőség a feltámadásra. A betegek továbbá nem egyedül vannak, hanem egy nép felajánlása által támogatva, mely sajátosan felajánlja magát és imádkozik értük szerdánként, Uriel Arkangyallal és az ő csoportjával együtt a Központi Magcsoportban, mely a Szellem törvényei szerinti új orvoslással foglalkozik. Uriel az az Arkangyal, aki a Szűzanyát szolgálja és éppen ebben látjuk Mária gyengédségét, aki elkíséri a betegeket.

Mielőtt rátérnénk az új népnek erre az orvoslására, tekintsük meg gyorsan, hogy a hivatalos orvoslás hogyan írja le a depressziót, pont azért, hogy érzékelhessük a mély különbségeket. A hivatalos orvoslásban a depresszió az életben bekövetkezhető egyik legborzalmasabb élményeként van jellemezve. Aki ebben szenved, különféle tüneteket mutat: nem talál többet érdeklődést abban az cselekvésben, mely korábban a szenvedélye volt, irritáltabbnak és fáradtabbnak érzi magát, negatív gondolatok kínozzák és ezer félelemtől elnyomott, nehéznek érzékeli az életet és nem látja többé az értelmét, képtelennek érzi magát, tehetetlennek az élettel és a személyekkel szemben, nincs ereje szembenézni bármilyen fizikai vagy mentális aktivitással, elbukva érzi magát és magát hibáztatja emiatt, vagy mást vagy az őt üldöző szerencsétlenséget tartja hibásnak, mindenkivel haragra gerjed és végül elszigeteli magát. Ezeken a tűneteken túl a depressziós ember étvágycsökkenéstől vagy növekedéstől szenvedhet, motorikus lassulástól vagy idegességtől, alvási zavartól; nehezére esik koncentrálni és sosem képes fontos döntéseket hozni, elérkezhet önmaga utálatához is, a halál gondolatához, akár az öngyilkossághoz is.

Tudjuk, hogy minden a szellem szintjéről indul és a betegségek is a szellemből erednek. A betegség, úgy ahogy a halál is, a Lucifer által Istennek adott „nem” követeztében lépett a világba, miután adott egy „igen-t”, mely nem volt őszinte, hanem ravaszságot és képmutatást kendőzött. Lucifer nem fogadta el az együttműködést az Isten képmására és hasonlatosságára teremtett emberrel és nem fogadta el, hogy Jézus Krisztus a Földre jöjjön, hogy megmentse. Abból a „nemből” előtört a halál, a betegség, a jó és rossz, a fény és a sötétség, a Jézus és Lucifer közötti harc. Mindannyiunknak ezen a valóságon, ezen a harcon keresztül kell áthaladnunk. Mi is szabadon „nemet” mondhatunk Jézusnak, vagy egy hamis „igent” vagy egy őszinte „igent”, egy őszinte felajánlást és egy valós ráhagyatkozást Istenre és az Ő akaratára. Felajánlani az életet, kimondani egy autentikus „igent” az az élet Istennek való átadását jelenti, a teljes bizalomban, hogy Ő vezesse azt. Alázattal és őszintén bemutatni az Úrnak egy keresztet, melyet nehezünkre esik elfogadni vagy egy „nemet”, melyet kimondtunk, az már azt jelenti, hogy a gyógyulás útján vagyunk.

Hogy konkrétabbá tegyük a megfigyeléseinket, bemutatunk nektek egyes ESETEKET, melyeket meg fogunk vizsgálni pszichológiai szempontból, azonban az utunk árnyalásával, a felajánlás és a feltámadás útjának viszonylatában. Látni fogunk egyes depressziós eseteket, melyek látszólag súlyos helyzetekből fakadnak, míg mások banálisokból. Természetesen nem lesz felfedve az egyének identitása vagy ismertető jelei, melyek alapján be lehetne azonosítani őket, mert ott van a szakmai titok és a személy tisztelete. Szeretetteljes szellemmel és ítéletmentesen szeretnénk ezen testvérek irányába fordulni.

A. Bemutatkozott egy szülőpár, akiknek volt egy súlyos fogyatékossággal élő gyermeke, ami egy, a születés közben bekövetkező váratlan esemény következménye volt, majd pár évvel később meghalt. Az apában nagyon hamar kialakult egy erős harag, míg az anyában a depresszió: ez ugyanannak az érmének a két oldala. A szülők hatalmas fájdalmát tiszteletben tartva megpróbáltunk a mélybe ásni. Megfigyelhettük az apa hozzánk idézett szavaiból, hogy nagyon hangsúlyos volt benne a hajlam, hogy a saját kezeiben tartsa az egész életet, minden dologban meghatározva egy kimenetet, egy véget, egy elérendő célt. Valójában a harag és a depresszió gyakran abból a tényből fakad, hogy látjuk, hogy a dolgok másképp haladnak, mint ahogyan szerettük volna, és ebből kifolyólag vagy másokat hibáztatunk és megharagszunk, vagy magunkat hibáztatjuk és bezárkózunk. Ugyanez a mechanizmus érvényes a félelemre is: vagy a másikra vetem és megharagszom, vagy magamra és bezárkózom, és depressziós leszek.

Azt is megfigyeltük, hogy a szülőkben nem volt meg a felajánlás dinamikája: korlátokat helyeztek oda, ahol Isten cselekedete lehetett volna, aki talán éppen a gyermek betegségén keresztül – Istennek átadva és felajánlva – látott előre nagyobb kegyelmeket annak a családnak. Az élet felajánlása valójában nem valaminek az elvesztése, hanem annak teljes bizalommal a Teremtőnk kezébe való helyezése, bizonyosan abban, hogy Ő mindent jóvá tud tenni, ami megtörtént. Ugyanígy, ebben a bizalomban, amikor az életünk Istenbe merül és a döntéseinket a testvéri közösségbe helyezzük, elérkezünk oda, hogy többé nem aggódunk a munkánkkal elért eredmények miatt sem, hanem nyugodtan megmaradunk azoknak a munkásoknak az állapotában, akik nem valami hasznosat akarnak tenni, hanem együttműködnek az Uruk nagyobb tervével.

B: Találkoztunk néhány olyan esettel, ahol a személyek életében látszólag minden rendben ment: munka, szép ház, megházasodott gyermekek unokákkal, jutalmazó kötelezettségvállalások. És mégis, depressziós okokból jöttek hozzánk. Egyes mondataik segítenek minket megérteni:

„Elégedetlen vagyok a nyaralásaimmal, mert nem úgy történtek a dolgok, ahogy azt terveztem”. Itt egy kis kellemetlenség elég volt ahhoz, hogy ezt a személy a depresszióba taszítsa, többé észre sem véve mindazt, amije volt.

„A férjem nem fejezi ki érzelmeit úgy, ahogy szeretném.” Itt látjuk a másik el nem fogadását és érezhető az egocentrizmus is a kapcsolatban.

„Amikor a gyermekek megnőnek végre tudni fogok…” Itt látjuk a jelen pillanat látásának és élvezésének a képtelenségét.

„Nemsokára nyugdíjba kell mennem, már a gondolattól is rosszul vagyok… mit fogok csinálni?” Itt a megélt feladattal való teljes azonulásról van szó, egy a feladatban ragadásról, amelynek hiánya ledönti a személy identitását. Valójában Isten gyermekei vagyunk és az élet szakaszain keresztül is átalakulunk és megszűrjük az eredetiségünket, elhagyva mindazt, ami már beteljesült, hogy egy új dimenzióba lépjünk be.

C: Bemutatjuk egy olyan személy esetét is, aki egy banális háztartási baleset miatt depresszióba zárkózik. Beszélgetve vele sok probléma előkerült az életéből, helyzetek melyek téves döntésekből fakadtak, nagy szenvedések, melyek senkivel sem lettek megosztva, a lélekben lerakódott szenvedések, melyek ezen túl felébresztették a negatív aspektusát annak, ami pozitív lehetett volna: nagy vágya volt a szeretetre, de ez áldozati attitűdjévé vált, “mert senki sem szerette”.

1. Itt van egy boldog házas férfi esete is, szép munkával és ügyes gyerekekkel. A legfiatalabb lány még otthon él, de az apa nem tudja elviselni, hogy munkaokokból távol legyen egyes időszakokban. Minden alkalommal, amikor a lány elindul, megharagszik rá és magába zárkózik. Mi van e mögött? Valójában egy fiatalként megélt nagy szenvedés az anya és a nővér halála miatt, melyet nem sikerült feldolgoznia. A lányára veti ki a problémáját. Világos, hogy minden alkalommal újraéli az elhagyatottság érzését és nem a lánya az, aki elhagyja őt. Tipikus a depressziós embertől az, hogy mást hibáztasson a problémájáért.
2. Vizsgáljuk még meg egy nagyon idős ember esetét, aki mindig jó egészségnek örvendett és amikor az első alkalommal egy betegséget diagnosztizáltak nála, legyen bármilyen banális is, lebénult a félelemtől, nagyon súlyos depresszióba zárkózott, ágyba helyezte magát és évekig, a haláláig ott maradt. Mi történt? Ennél a férfinél egy gyermekkori hatalmas sérüléshez kell visszatérni, amelyen sosem tette túl magát. Egy testvér születése során az anyja meghalt a szülés közben otthon, a gyermeket elvitték rokonokhoz és titokban tartották az esetet; amikor visszatért többé nem találta az anyját és sokáig nem fedték fel előtte az igazságot. Ebben a gyermekben egy hatalmas félelem alakult ki a kapcsolatok elvesztésétől, a haláltól és egy erős harag a szülők irányába. Az élete során minden női személlyel érzelemmentes kapcsolatot alakított ki, pont a kapcsolat elvesztése miatti félelemből, és ő maga is félt a haláltól, nem tudott megbocsátani a szülőknek és magának sem a tényből kifolyólag, hogy nem tud megbocsátani. Tehát egy nagy szenvedésbe zárkózva élte az életét, mely depresszióhoz vezetett. Ebben az esetben is egy, az Úrnak átengedő magatartás lehetővé tette volna a Szentléleknek, hogy leereszkedjen ennek a férfinak a szellemébe és, ha a lélek nyitott lett volna a szellemmel való kommunikációra, akkor létrejöhetett volna a lélekben lerakódott sebek gyógyulásának erényes köre és a megbocsátásra való nyitottság, a feltámadás felé vezető út. Itt észrevehetjük azon személyek kíséretének fontosságát, akikkel ebben a folyamatban találkozunk. Ami a halálfélelmet illeti, az a depressziók egyik leggyakoribb oka és fontosnak tartjuk megvizsgálni. A fizikai haláltól való félelem mögött ugyanis van egy másik félelem is, mely az első haláltól való félelem, azaz a félelem az önmagunknak, az egoizmusunknak való meghalástól való félelem, mely megakadályozza az önmagunknak való meghalást és az önmegerősítés vágyára késztet bennünket, hogy minden áron valaki legyünk, hogy jobbak legyünk másoknál, elvárni, hogy a többiek azok legyenek, amit mi meghatároztunk. Ez így ragaszkodás is az anyagi vagy szellemi dolgokhoz, a személyekhez, magunkhoz és ahhoz, akik lenni szeretnénk, vagy nem szeretnénk.

Kiemeljük, hogy az önmegerősítés vágya nagyban különbözik az Istenben való eredetiségünk kifejezésétől, melynek ezzel szemben virágoznia kell és gyümölcsöznie bennünk, elvezetve, hogy Isten szabad, teljes gyermekei legyünk, egymással integrálva, közösségben, ahogy azt a Teremtőnk szeretné számunkra, és amely csak egy, a Szentlélektől újranemzett emberiségben valósulhat meg. Ezen a ponton a fizikai halál is lehet felajánlás és „halál testvérré” válhat, ahogy Szent Ferenc mondta, mely elszakít minket minden korrupciótól és elvezet a Szeretet teljességébe; lehetővé téve számunkra azt is, hogy új utakat nyissunk meg mások számára, akik meg fognak halni. Ez nagyon szép!

A családi gyökereink és mindaz a rossz, ami a világból jön, hozzájárulhat a rosszullét és a depresszió kialakulásához bennünk, vagy a jó győzelmének lehetőségévé válhat a rossz felett. A családi gyökereket illetően emlékezzünk, ahogy már megemlítettük a szorongás fejezetében, hogy ahogy van bennünk egy genetikus leszármazási vonal mindazzal együtt, ami vele jár, úgy van egy spirituális leszármazási vonal is.

A gyökereinkben bizonyosan vannak szent felmenők és romlott felmenők is. A rossz, a kötelékek a rosszal, a romlottsággal, a becstelenséggel, az elődeink démonjaival, valamilyen módon hatással lehetnek a leszármazottjainkra. Ismert, hogy az öngyilkossági, gyilkossági, önkéntes abortusz esetek hatással vannak a családtagokra; de nem csak ezek, mert minden bűn hordozza a rossz gyümölcsét. A jó hír az, hogy számunkra – az életfelajánláson és a Jézus Krisztussal való egységen keresztül megadatott a lehetőség, hogy elvágjuk ezeket a beteg gyökereket és hogy azok a papok legyünk, akik elvágják azokat a beteg kötelékeket, melyek ezáltal nem örökítődnek át továbbra is a nemzedékekben és a rosszat végleg el lehet szakítani.

Ami a világból jövő rosszat illeti, mindenki szemei előtt van, hogy milyen erős ebben az időben és milyen nyomásnak vagyunk kitéve. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz olyan környezetben felnőni a gyerekeknek, fiataloknak, ahol sokféle eszközzel próbálják kitörölni belőlük Isten képmását, helyette Lucifer képmását bevésni.

Mi valóban egy olyan nép szeretnénk lenni, aki papi magatartással, együtt legyőzi a rosszat! Mi, Jézussal és az eszközeivel egyesülve, megélve a felajánlást, az integritást és a közösséget az egész Új Néppel az egész világegyetemben, megtehetjük ezt, eltávolíthatjuk Lucifert, legyőzhetjük a betegséget és a halált, mely tőle származik és eljuthatunk oda, hogy új népként éljünk, ahogy Isten mindig elképzelt minket.

Látjuk, hogy egy depressziós személy magatartása a zárkózottság: látszik a testben, a többiekkel való kapcsolatokban, a lelkében, mely elzárkózik a szellem cselekedete elől, nem képes meggyógyulni mindabból, ami negatív és belé vésődött.

Honnan ered ez a nagy zárkózottság? Mindenekelőtt attól függ, hogy hová irányítjuk a „lelkünk gondolatát”.

A lelkünknek van egy gondolata, mely az intellektusában képződik és amely a lélek akaratán keresztül továbbítódik az agynak, mely egy számítógépként szolgál. (Emlékezzünk, hogy a szorongás fejezetében részletesen beszéltünk a szellemről, lélekről és testről, és a közöttük lévő dinamikáról). Ha Isten felé irányul, lehetővé téve Számára, hogy leereszkedjen belénk, vezetve és meggyógyítva minket, akkor egy feltámadási utat járunk be.

Ha önmaga felé irányul, elzárkózva az önzőségbe, azaz mindent a saját szükségletei szerint irányítva, nem teszi lehetővé a Szentléleknek ezt a cselekedetét, továbbá megnyitja az ajtót a fődémonok számára. Emlékezzünk, hogy hárman közülük agresszivitást provokálnak és hárman depressziót. Az ember önzőségét kihasználva közbeavatkoznak, félelmet, haragot keltve és növelve a depressziót (lásd „A Nagy Fénysorompón túl” c. könyv, 90. oldal).

Észrevehetjük, hogy a világban vannak olyan személyek, akiknek a gondolata el van szakadva Istentől, ezek látszólag nagyon erősek és nagy megérzéseik vannak. Miért?                   A gondolatuk racionális és a lélekből indul és nem a Szellem vezeti azt. Úgy, ahogy minden téren, úgy az orvosi terepen is csak egy bizonyos pontig tudnak elérkezni a megérzéseik.

Mit tehetünk, hogy segítsük ezeket a testvéreinket?

A hivatalos orvoslás nagyon kevés eszközzel bír: antidepresszáns gyógyszerek és kedv szabályozók, pszichológiai támogatás.

Mit javaslunk új népként?

Az orvosi munkánkban megtapasztaltuk, hogy gyakran a személyeknek szükségük van arra, hogy talajt fogjanak ahhoz, hogy levessék azokat a maszkokat, amelyeket az életük során magukra öltöttek és amely nem teszi lehetővé számukra, hogy kiszakadjanak önmagukból. Néha éppen egy nagy gyengeségnek és nehézségnek köszönhetően szabadulnak meg a gőgösségtől, mely lehetővé teszi számukra, hogy jobban megnyíljanak mások és Isten felé. Éppen akkor, amikor egy beteg elfogadja a gyengeségét, lehetséges közbeavatkozni és segíteni őt a „feltámadási útján”. Hogyan?

1. Együttműködni az orvossal. Pontosítani szeretnénk, hogy az orvos csak egy eszköz, aki segít, azonban a beteg kell elinduljon, hogy feltámadjon és az akarata nélkül nem lehet gyógyulás. Emlékezzünk továbbá, hogy az új nép orvosa mindig az új pappal közösségben cselekszik. Elengedhetetlen, hogy az orvos és a beteg között egy nagy bizalom és párbeszéd alakuljon ki. Az orvos segíti a személyt a megfelelő fényben újra megnézni a sérüléseit és traumáit (pl. mely gyermekkori sérülésnek lehet kihatása az élete során). Együtt újra áttekintve az életet, mindig egy mély hallgatási magatartásba helyezkedve, az orvos segít azonosítani a bűntudatokat, melyek fokozatosan felszínre jönnek a betegben és meghívja őt, hogy lépjen be egy hallgatási magatartásba, átadva Istennek az egész életét és minden negatív dolgot, ami felemelkedik benne.
2. Meghívni, hogy hanyagolja a sok „javaslatot”, mely kívülről érkezik, mint például a médiából vagy a személyektől, akikkel találkozik és akik a saját véleményüket akarják elmondani, még a családtagoktól is; meghívni ezzel szemben, hogy koncentráljon önmaga elfogadására, úgy ahogy van, elismerve, hogy nincs jól, hogy van egy problémája, hogy gyenge, hogy egy teremtmény, akinek szüksége van a Teremtőjére.
3. Segíteni neki felvenni a kapcsolatot a valósággal, tudatossá válni, kis konkrét feladatokat végezve, mint például zuhanyozni, egy bizonyos időben felkelni, elmenni a gyerekekért az iskolába. Azokat a személyeket is, akik mindent „spiritualizálnak” mindannak a megtestesítése felé irányítani, amit vallanak, hogy cselekedjenek és ne csak gondolkozzanak.
4. Megbontani azokat a beteg családi dinamikákat, melyek kényelmi vagy függőségi helyzeteket képeznek a beteg és a családtagok között, melyek nem segítik a beteget, hogy játékba helyezze magát, hanem folyamatosan a körülötte lévőkre való hagyatkozás felé terelik és hogy kihasználja a betegséget, hogy figyelmet és kényelmet nyerjen. Ebben az esetben a betegség ezeknek a téves családi dinamikáknak a táplálására szolgál. Bátorítani kell ezzel szemben azokat a családtagokat, hogy megértsék, hogy a családtag betegsége a lélek egy bezárkózásához kapcsolódik, hogy felajánlják magukat a beteggel és érte, hogy egy „feltámadt” környezetet teremtsenek körülötte, mely támogatja őt és amely egy tükör számára.

Ezen a ponton elkezdünk arról beszélni, ami az a gyógyulás, melyet az új nép orvoslásaként fenntartunk, mely a szellemből induló gyógyulás, a valódi gyógyulás, melyet Jézus Krisztus előre látott, mely feltámadás. Elmondtuk, hogy szellemből, lélekből és testből állunk, és hogy a szellem kommunikál a lélekkel, és a lélek a testtel. Azt mondtuk, hogy a szellemünkben jelen van a Szentlélek és az egonktól való szabadság függvényében a Szentlélek erővel cselekedhet, avagy akadályozva lehet, csak az élet leheleteként megmaradva bennünk.

Mi a dinamika tehát?

Átadom Jézusnak a sérüléseimet, átadom magamat és mindent felajánlok; Jézus mindent az Atyához visz; az Atya elküldi a szellemünkbe a Szentlelket és itt belépünk a szentháromságos örvénybe; A Szentlélek fogja, összegyűjti és Jézushoz viszi; Jézus az Atyához viszi és az Atya újra elküldi a Szentlelket és egyre jobban belépünk ebbe az örvénybe. Ez nagyon szép!

A Szellem egy hullámként érkezik a lelkünkbe. Minden, az Úrnak őszintén kimondott „igen”, lehetővé teszi számunkra, hogy fejlődjünk és elérkezzünk a lelkünk mélyebb rétegeibe és ahogy fokozatosan jönnek felszínre, úgy a Szellemnek ez az örvénye áthaladva elvezet minket a gyógyuláshoz.

Ha fel vagyunk ajánlva és egységben vagyunk Istennel, a Szentlélek folyamatosan közvetíti nekünk azt az elsődleges energiát, mely a szentháromságos örvényből, a Szentháromság Három Személyének teremtő, megváltó és megszentelő erejéből ered. Ez fizikai és szellemi is egyben, és a fény, a hang és a hő három törvénye cselekedetének eredménye. Eléri a szellemünket és harmonikusan áramlik szellemi és fizikai egészséget biztosítva, szép és kiegyensúlyozott személyekké téve minket. Ha ezzel szemben elszakadunk Istentől és az akaratától, hogy az önzőségünket kövessük, akkor nehezen áramlik az elsődleges energia. Gyakran egy elsődleges energia blokk az oka egy fizikai vagy pszichikai betegségnek. (lásd „Újraírni a történelmet II. kötet – Az Univerzum és lakói)

Az új nép orvosaiként szilárdan meg vagyunk róla győződve, hogy mennyire fontos ez a Szellem törvényei szerinti gyógyulás. Ezen folyamat nélkül sosem fogunk elérkezni a teljes gyógyuláshoz, vagy inkább sosem fogunk feltámadni. A feltámadásunk nem kizárólag a fizikai gyógyulásunktól függ: a fizikai gyógyuláshoz nem elérkezve is TELJES MÉRTÉKBEN FELTÁMADHATUNK!