Előző rész: Az imacsoport és a Szűzanya vezetése

Érés és cselekedet

Az áthelyezésem után is élő kapcsolatot tartottam Medjugorjéval. Sok hívő, aki zarándokútra indult Medjugorjéba eljött, hogy meglátogasson. Azonban szabadabb voltam Vitina-ban és a csöndben, a Medjugorjéi eseményektől egy bizonyos távolságból elmélkedni tudtam a mély élményeken, melyeket megéltem a lelkemben. Az az időszak nagyon fontos volt számomra. Lelkemben felbukkant minden olyan élmény, amit Medjugorjéban éltem át, és amelyek mély benyomást tettek rám és formáltak engem. Egy nagy szükséget éreztem a csöndre, hogy jobban megértsem mindazt, ami történt velem.

Azonnal érzékeltem a szükségét annak, hogy megtestesítsem a Szűzanya üzenetét, hogy életté tegyem magamban. Egy másik, az elsőhöz kapcsolódó szükséglet az az volt, hogy továbbítsam másoknak mindazt, amit kaptam. Bennem minden ezen két szükséglet körül forgott, amik szép lassan a növekedésemet és a cselekedetemet irányították.

Egy mély ébredést szándékoztam megélni a hitben és egy radikális magatartást felvenni élő Isten előtt, hogy én is élő legyek benne, a többiekkel való közösségben. Ebben az alapvető igyekezetben elkezdtem megélni egy sajátos élményt, amely szép lassan egy valós fordulóponthoz vezetett a létezésemben: felajánlottam az életemet égő áldozatul Jézusnak, Márián keresztül, hogy a Béke Királynője jelenéseinek igazsága megnyilvánulhasson az emberiség számára. Bár a jelenéseket sok jel kísérte, mindez nem tűnk elegendőnek nekem. Éreztem, hogy szükséges Istennek ajánlanom az életem, hogy Ő legyen az, aki átöleli és megváltoztatja a lelkeket.

A hívás a hívásban

Az Isten Anyja jelenéseihez kapcsolódó kegyelmi mozgalmak mind nagy hatást gyakoroltak rám. A kapott kegyelmek megvilágítottak és megerősítették azt, ami már mélyen el volt vetve a lelkemben: azaz a vágyat, hogy teljes mértékben Istenhez tartozzak.

Mi vezetett engem ahhoz, hogy égőáldozatul felajánljam az életem? Megfigyeltem, hogy az emberek hogyan közelítettek a jelenésekhez. Tudatában voltam, hogy nem lehet haladni előre a lelkesedés szárnyain. Szükséges volt megtanulni, és értékes gyöngyként megőrizni azt, amit a Szűzanya adott és egy emelt árat fizetni azért, hogy Isten ígéretei beteljesüljenek. Szükséges volt növekedni a hitben és nem megállni a jeleknél.

1982 nyarán megtapasztaltam a fájdalmas igazságot, hogy lehetetlen elmagyarázni és megmutatni a jelenéseket mind a köznépnek, mind az egyházi hatóságnak, mind a jelenséget vizsgáló tudósoknak. Emberileg megközelítve semmit sem mutathattam meg. Akkor megértettem a lelkemben, hogy szükség van a saját élet Szűzanya rendelkezésére bocsátására szeretet áldozatként, hogy beteljesülhessenek Isten, a Szűzanya által tett ígéretei. Ez a tudat világos és erős volt bennem. Ezen a felajánlási úton a Szentlélek impulzusai lépésről lépésre vezettek engem, és én erre a vezetésre hagyatkoztam.

A Szentlélek impulzusai olyanok voltak, mint az élesztő, mely áthatott engem és formálta a felajánlásomat.  Ez néha csöndesen, érzékelhetetlenül következett be; máskor az alapokig meg lettem rázva.

Szeretnék megemlékezni egy eseményről, amelyet 1983-ban, a Szentmise során éltem meg. Felkészültem, ahogy szoktam a celebrációra, de az, amit megtapasztaltam, rendkívüli volt. Meg vagyok róla győződve, hogy Isten egy sajátos kegyelmet adott meg számomra, hogy megéljem azt az élményt. Emlékszem, hogy a Szentmisét celebrálva egy mély és világos ismeretem volt, amelyen keresztül megértettem, hogy Jézus valóban felajánlotta magát az oltáron, miközben én csak egy rítust végeztem. Jézustól elválasztva éreztem magam, nem elmerülve abban, amit ő megélt. Elméletben jól tudtam, hogy keresztényként, különösen papként hívva voltam, hogy teljes mértékben egyesüljek Jézussal. Gyakorlatban azonban éreztem, hogy ez nem így volt. Abban a pillanatban a kegyelem felébresztett és meggyújtott bennem egy nagy vágyat, hogy teljes mértékben egyesüljek Jézussal és mindent megosszak vele, különösen az eucharisztikus celebráció során.

Nem ért véget minden azon a Szentmisén. Olyannyira magába szippantott az az élmény, hogy visszavonultam a csöndbe. Éreztem, hogy borzalmas dolog papnak lenni és ugyanakkor elválasztva lenni Jézus felajánlásától. A közömbösség, a hidegség, a formalizmus, és Jézus elárulásának tudata haladt át rajtam, amit egy pap megélhet, ha mindössze egy rítust végez, anélkül, hogy elmerülne abban, amit Jézus megél. Ez az élmény napokig elkísért, fájdalmat és sírást keltve bennem. Ezt követve nem maradhattam ugyanolyan. Eldöntöttem, hogy egy dolog leszek Jézussal. Imádkoztam, hogy indítsa újra bennem a papság ajándékát, és hogy vezessen az Atyának való felajánlásban vele együtt.

A lelkemben sok élmény követte egymást, melyek apránként formálták a válaszomat. Az életfelajánlás Jézusnak, Márián keresztül teljességgel ruházta fel a spiritualitásomat. A különböző személyek által rám bízott sok tanúságtétel gazdagította az ismeretemet. Egyesek közülük azt mondták, hogy Isten az áldozatra hívta őket és sajátos szenvedéseket bízott rájuk, hogy hordozzák őket a világ megmentése érdekében. Mások felismerték a hívást a felszentelésre, önmaguk teljes átadására.

Igen, a Szűzanya, sőt, Isten a Szűzanyán keresztül meglátogatta a népét és felébresztette. Ez a megerősítés furcsának tűnhet egy olyan időben, ahol látjuk, hogy sok minden nem működik a lelkekben; és mégis, a nép felébredt. Sajnos egyesek a rossz felé fordulnak, míg mások a jót választják. A világ szellemileg felébredt és egyre inkább fel fog, mert Isten szeretné véglegesen megszabadítani a fiait és a lányait a korrupciótól. Ezért küldte el az Anyát, hogy összegyűjtse a gyermekeit és segítse őket, hogy felébredjen bennük az isteni élet, mely képes visszautasítani mindazt, ami romlott.

1984 nyarán Jelena Vasilj azt mondta nekem, hogy a Szűzanya, többek között megerősítette ezt: „Különösképpen azért jelentem meg, hogy megtisztítsam a világ szellemi mozgalmait”. Akkor nem értettem meg eléggé ezeket a szavakat a kiterjedésükben és mélységükben. Ma ez világosabb számomra. A Szűzanya azért jelent meg a Medjugorjéi plébánián, hogy felébressze a gyermekeiben az Isten gyermeki méltóságot, hogy bevezesse őket az élő reménybe, hogy meg tudják élni Jézus Krisztus üzenetét. Az Egyház, mely felismeri Máriát példaként és elérendő célként, hívva lett, hogy üdvözölje és átölelje Isten Édesanyját. A Szűzanyának ebben az élő ölelésében az Egyház meg fog tisztulni és újra lesz nemzve, és a megváltás jele lesz a népek számára: csak ő, mint Anya, fog átölelni minden népet és újra nemzeni őket.

Nehéz röviden elmondani. Megpróbálok kiemelni néhány jellemzőt, amit észrevettem.

Találkoztam egyénekkel, egyszerű, Istennek átadott és a Vele való teljes egységre vágyakozó személyekkel. A lelkem megpihent bennük. A lelkeikben semmilyen gonoszságot nem észleltem. Olyanok voltak, mint egy tiszta tó, melyben Isten jósága tükröződött. Magukba szívtak minden jót, ami elérte őket és félretettek minden rosszat. Számomra valós szentek voltak a Földön. Sajnos ezen személyek száma csekély.

Találkoztam olyan személyekkel is, akiket Isten rendkívüli módon érintett meg. Egyeseket erősen vonzott a kegyelem és készek voltak egy sajátos küldetésre. Bennük világosan látni lehetett Isten művét: az isteni életet nyilvánították meg és erőteljesen másokba pecsételték azt, ugyanakkor az élményeik megerősítésként szolgáltak mindarra, amit mások megéltek.

A tapasztalataimban észrevettem, hogy egyes személyek, bár rendkívüli módon meg lettek érintve a kegyelem által, az éretlenségükből kifolyólag nem fogadták teljes mértékben azon kegyelem fontosságát. Bennük sok élmény nem tűnt világosnak azért is, mert gyakran hiányzott a megfelelő kíséret a hit útján.

Olyanokat is megfigyelhettem, akik keresztényként határozzák meg magukat, de véleményem szerint egyszerű megfigyelői a vallásnak. Egyesek közülük, úgy tűnik, mintha a kereszténységet egy ideológiához való tartozásként élné meg. Mások tradicionalisták, részt vesznek az Egyház gyűlésein és a rítusokon, azonban hatékony személyes bevonódás és bennük bekövetkező növekedés nélkül. Ezek a személyek növelik a tömeg létszámát, melyben egy bizonyos védelmet és biztonságot találnak, de passzívak maradnak. Sőt, megpróbálják a szokásaikba bevezetni a kegyelem imulzusait, megsokszorozzák az imádó gyakorlataikat, de nem változnak meg a lényükben és nem képesek másoknak sem továbbítani Isten életét, mely az átalakuláshoz vezet. Nem fejlődnek a hitben, bár tudják, hogyan kell nagyon aktívan részt venni a vallási szertartásokban és munkákban.

Következő rész: