Életfelajánlás égő áldozatként

Beszéltél az életfelajánlásról Jézusnak, Márián keresztül, azt mondva, hogy ez alapvető fontosságú. El tudnád magyarázni egy kicsit jobban, hogy miben áll az életfelajánlás égő áldozatként?

Ez egy nagyon egyszerű, de ugyanakkor nagyon összetett dolog. Egyszerű, mert bele van vésve magába, az ember lényegébe, esszenciájába. Összetett, mert az ember önző és minden nehézség előtt bezárkózik a saját érdekeibe: inkább tönkreteszi önmagát, mint hogy feláldozza saját érdekeit. Megpróbálok világosabb lenni. Számunkra normális olyan személyekkel találkozni, akik készek arra, hogy feláldozzanak mindent, mert szeretik egymást, a szeretet megőrzése érdekében. Normális látni, hogy a szülők készek feláldozni magukat gyermekeikért, és megfeledkeznek önmagukról, hogy gyermekeik kiteljesíthessék magukat. Amikor ilyen emberekkel találkozunk, tiszteljük őket, mert tudjuk, hogy életüket áldozták fel az értékekért, az eszményekért. Örülünk, ha áldozatra kész embereket látunk. Isten örök értékeket ébreszt a hűségesekben, vagyis előmozdítja azokat az értékeket, amelyek az örök élethez vezetnek bennünket. Ezért arra hív fel Jézus, hogy áldozzuk fel mindazt, ami akadály, mindazt, ami akadályoz bennünket abban, hogy belépjünk az igazi életbe: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.[1]” Jézus élete tökéletes példa számunkra[2].

A felajánlás lehetővé teszi számunkra, hogy spirituálisan fejlődjünk, és a küldetésünkké is válik. Amikor Mária által Jézusnak teljesen felajánlva élünk, az isteni élet szabadon fejlődik bennünk, és megnyilvánul mások számára, átadódik másoknak. Ezzel kapcsolatban Szent Péter egy tanítást hagyott ránk: „Hiszen erre vagytok hivatva,
mert példát hagyva nektek, Krisztus is szenvedett értetek, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Ő, aki bűnt nem cselekedett, s álnokságot sem találtak szájában, aki, mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra; aki a mi bűneinket maga hordozta testében a fán,
hogy a bűnöknek meghalva igaz életet éljünk; az ő sebe által gyógyultatok meg. De most megtértetek lelketek pásztorához és felügyelőjéhez. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok.”[3]

A híres horvát író, Živko Kustić, ezt a gondolatot írta le a könyvébe: „A kereszténynek semmi sem olyan világos, mint az Úr keresztje. De, amikor szembe találja magát vele, gyakran olyan, mint egy alvó ember abban a pillanatban, amikor megszólal az ébresztő: megpróbálja kikapcsolni a csengőt, és gyakran eldobja az ébresztőt…”. Arra a következtetésre juthatunk, hogy üdvözölnünk kell Isten szeretetét, amely a keresztről árad, és felébrednünk, különben a kereszt ellenségei leszünk.

Kiemelted, hogy a Jézusnak való felajánlásnak a Szeplőtelen Anyán keresztül kell történnie. Miért?

Ez olyan egyszerű! A Szűzanya Szeplőtelen, tökéletesen egyesült Fiával. Ő az egyetlen teremtmény, aki tökéletesen egyesült Istennel. Ő az Egyház mintája és az Egyház Anyja. Anyaságában megtestesíti magában az isteni anyaságot, és lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy általa befogadja Isten gyengédségét. Ő a Közvetítő számunkra, és a legnagyobb ajándék, amit Isten adott nekünk Jézus Krisztus után. Mária arra tanít bennünket, hogy egyesüljünk a Megváltóval, még akkor is, ha a halálig meg vagyunk próbáltatva. Ebben a Jézushoz fűződő tiszta kötelékben szenvedéseink az üdvösség hordozóivá válnak számunkra és az emberiség számára. II. János Pál pápa különös figyelmet szentelt ennek a témának a „Salvifici Doloris (Megmentő Fájdalmak)” című írásában.

Amikor az emberiség veszélyben van, Isten elküldi az Anyját. Ő Szívébe vonz minket, és megtanít a szenvedéseinket Istennek ajánlani, engedelmeskedni akaratának, és közbenjárni vele a világ üdvösségéért. Az idő, amelyben élünk, nagyon eseményekben gazdag, ezt mindannyian látjuk, és úgy gondolom, hogy nagy megpróbáltatások várnak az emberiségre. Isten minden módon magához akarja vonzani azokat, akik jóakaratúak; és hogy segítsen nekünk válaszolni a hívására, odaadta nekünk a Béke Királynőjét. Ébredjünk fel és válaszoljunk Istennek!

Amikor a Jézusnak való felajánlásról beszélünk, az emberek megijednek. Azt gondolják, hogy az önmagunk felajánlása azt jelenti, hogy nehézségeket és kereszteket vonzunk magunkra. Miért ez a félelem?

Bizonyos okok az egyének tapasztalatától függenek, mások azonban az üdvözítő szenvedés helyes jelentésének tudatlanságából fakadnak. Próbáljuk meg jobban megérteni.

Azt mondtam, hogy az első okok az emberben rejlenek, aki általában fél a kihívásoktól, és ezért a hit kihívásaitól is. Vegyünk egy fiatal ember példáját, aki nem akar tanulni, mert tudja, hogy a tanulás megterhelő. Vagy egy másik fiatal, aki érzi a hívást, hogy pap legyen, de elakad, mert attól tart, hogy bizonyos dolgokat fel kell adnia. A személyek mindkét esetben a felelősség, az élet kihívásai elől menekülnek, saját gyengeségükbe zárkóznak, puszta félelemből eltemetik az ideálokat. Elveszítik az önbizalmukat és az erőt, és hagyják, hogy olyan negatív érzések növekedjenek bennük, amelyek akadályozzák a Jézussal való egyesülést. Annak, aki ilyen típusú magatartást vesz fel, a kereszt egy fekete ponttá válik, mert a lélek nem képes felfogni a felajánlott szenvedést, az életet létrehozó áldozat értelmét.

Mi tehát az üdvözítő szenvedés helyes jelentése?

Észrevettem, hogy sok hívőnek egy általános elképzelése van a felajánlásról és a szenvedésről. Általában az emberek az üdvözítő szenvedést a szenvedés ajándékával azonosítják, olyanokkal, mint például Pietrelcina-i Pio atya vagy Assisi Szent Ferenc stigmái. Mindketten különleges ajándékot kaptak, és arra kaptak meghívást, hogy teljesen egyesítsék Jézussal minden szenvedésüket, hogy azok ily módon megváltóvá váljanak.

Egyrészt a stigmák megtapasztalását különleges ajándéknak kell tekintenünk, amelyet Istentől kaptak, másrészt mindketten ugyanazt a meghívást élték meg, amelyet mindannyiunknak meg kell élnünk, ha igaz hívők akarunk lenni. Ha nem lépünk be a megváltó szenvedésbe, nem tudjuk lebontani az akadályokat, amelyeket magunk és Isten közé emeltünk, nem tudunk meggyógyulni, üdvözülni, megtapasztalni a boldogságot.

Szent Pál azt mondja: ” Ezután senki se okozzon nekem kellemetlenséget, mert Jézus jegyeit viselem testemen.[4]” Ez nem jelenti azt biztosan, hogy Szent Pál ugyanúgy viselte a stigmákat, mint Assisi Szent Ferenc, azonban természetesen azt jelenti, hogy Jézussal együtt ajánlotta fel szenvedéseit, lelkébe véste Jézus szenvedéseit, dicsőséges sebeit, amelyek az üdvözítő szenvedés gyümölcsei. Minden apostol magában hordozta őket, és minden igaz kereszténynek is magában kell hordoznia. Ez Jézus gonosz feletti győzelmének első pecsétje, amely minden hívőt hiteles tanúvá tesz.

Egy másik fontos dolog, hogy képesek legyünk megkülönböztetni, honnan származik a szenvedés: Istentől vagy Sátántól. Amikor Isten rábízza az emberre a szenvedést, és ő szabadon és szeretettel elfogadja azt, akkor édesség és szelídség árad a lelkébe. Akkor a szenvedés nem okoz keserűséget. Assisi Szent Ferenc tanúsítja, hogy amikor szeretettel átölelte a leprást, minden keserűség édességgé változott. Ugyanígy, amikor megkapta Jézus stigmáit, lelke elmerült az Istenben való új élet minden gyendédségében. Ez azért van, mert Isten az üdvözítő szenvedés által új teremtménnyé alakít minket. Ezért mondja Szent Pál: “Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ meg van feszítve számomra, és én a világnak. Mert sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak az új teremtmény.[5]“

Amikor viszont a szenvedés az emberben a gonosztól származik, vagy amikor az ember önzésből lázad a szenvedés ellen, az utóbbi csak keserűséget és negatív gyümölcsöket terem. Egyfajta kóros állapotban zárja be a lelket és elpusztítja azt. Ezért próbál a sátán keserűséget, szomorúságot, kétségbeesést közvetíteni a betegeknek és szenvedőknek, mert meg akarja semmisíteni őket, meg akarja akadályozni, hogy felajánlják ezeket a szenvedéseket Istennek. Illúziókat vagy félelmeket próbál ébreszteni, hogy ezek a lelkek magukba zárkózzanak, önszeretetben, hogy ne törődjenek azzal, hogy üdvözítő szenvedést éljenek meg és új teremtményekké váljanak.

Íme, mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy Mária által teljesen átadjuk magunkat Jézusnak. Csak így válik minden szenvedésünk üdvözítővé és alakít át minket. Ez a legnagyobb erő, amely képes átalakítani a világot és legyőzni a gonosz erőit az egész univerzumban.

Merre vezet minket ez a hitbéli út?

A jelektől az isteni élet valóságához vezet, az eszközöktől a célhoz, amely az ember teljes megvalósulása Istenben. Az ember találkozik Istennel, aki kinyilatkoztatja magát neki a lélekben. Istenben önmagával találkozik, vagyis felfedezi eredetiségét Istenben. Közvetlen ismeretre tesz szert Istenről, a hit biztonságában, mint az apostolok a feltámadás után: “Egyik tanítványnak sem volt bátorsága megkérdezni tőle: »Ki vagy te?« Megértették, hogy az Úr az.[6]“

Ezzel a bizonyossággal, amely a hitből fakad, az örökkévalóság felé haladunk. Mutassuk ki és közöljük másokkal az isteni életet, és lépjünk közösségre az egész Egyházzal.

[1] Mt 16,25

[2] Fil 2,6-11

[3] 1Pét 2, 21-25

[4] Gal 6, 17

[5] Gal 6,14-15

[6] Ecclesiaste 21, 12