Egy új, szellemi dimenzió

Mit jelentett az életed számára „Medjugorje”?

A medjugorjei kegyelmi eseményekkel való találkozásom az életem döntő pillanata volt, egy új és végleges szakasz az Istennel való kapcsolatomban. Bennem végleg megnyílt egy új dimenzió, mert a Szűzanya Medjugorjéi jelenései, véleményem szerint egy új fordulatot képviselnek az Egyházban. Ezek a jelenések minden spirituális mozgalmat és módszert felülmúlnak, elvezetik az embert egy személyes kapcsolathoz az élő Istennel, elvezetik ahhoz, hogy haladjon és találkozzon Istennel, szemtől szemben. Az Istennel szemtől szembe való találkozás felülmúl minden módszertant vagy képletet, melyek bezárnak minket, és ha teljes mértékben ráhagyatkozunk, akkor az Istennel való találkozás felébreszt és átalakít minket.

Amikor a jelenésekről beszélek, nemcsak a hat látnok által megélt élményekre gondolok, hanem tovább megyek: a Szentlélek cselekedetének kiterjedését nézem a különféle személyekben, egyszerű lelkekben, akik kifejezték az arcukon a Szentlélek és a Szűzanya jelenlétét. Azokra is gondolok, akik életükben mély és sokrétű tapasztalatokat éltek meg Isten anyjával, Medjugorjéval kapcsolatosan. A tekintetem a jelenések jelenségéről nagyon tág, noha Medjugorjéban az marad meg fontosnak, ami a hat látnokon keresztül történt meg, egy sajátos kegyelemként, amely összetereli az embereket és Istenhez vezeti őket a Szűzanyán keresztül.

Arra gondolva, ami a jelenések kezdetén történt, azt mondhatom, hogy a Szűzanya élő volt, jelen, a szó valódi értelmében. De mindennek a mélysége és kiterjedése csak az események menetét, azoknak hosszú kibontakozását értékelve érthető meg. Mária eljövetelével egy teljesen új dimenzió nyílt meg a lelkemben, mely sokkal szélesebb kiterjedésű, mint a mindaddig megélt tapasztalások. És természetesen a munkán, a találkozókon és a meghallgatott tanúságtételeken keresztül a rálátásom egyre inkább kitágult.

Most, amikor azon elmélkedek, hogy mit jelentett az életemben a Szűzanya Medjugorjéba való eljövetele, azt mondhatom, hogy elvezetett ahhoz, hogy egy teljes változást éljek meg. Ez nem azt jelenti, hogy elértem egy teljes átalakulást, hanem azt akarom mondani, hogy megváltozott a véleményem az életről, megváltozott a spiritualitásról alkotott elképzelésem. Összefoglalhatnám azt mondva, hogy minden új lett, mert Isten mindent újjá teremt. Ez a perspektíva nyílt meg előttem és ezt ismertem fel.

Mindenki számára ismert a tény, hogy az Egyház még nem nyilatkozott hivatalosan a Medjugorjéi jelenésekről, mert azok még folyamatban vannak. Mindazonáltal, úgy tűnik nekem, hogy még ha az Egyházi hatóságok el is ismernék a jövőben a jelenések hitelességét, ennek az elismerésnek semmiféle hatása nem lenne azokra, akik passzívan várják azt. Megfigyeltem, hogy bizonyos személyek türelmetlenül várják az Egyházi hatóságok elismerését, ezzel halogatva a saját megtérésüket, de nem lehet passzívan várni egy dokumentumra, arra várva, hogy az majd meghatározza a mi megtérésünket. Boldogok tehát azok, akik az egyszerűségben már most megélik ezt a kegyelmet! Fontosnak tartom megjegyezni, hogy mégha meg is jönne az egyházi elismerés, aki nem hitt és nem imádkozott addig a pillanatig, azután sem fogja megtenni. Aki azonban belépett az imába és a megtérésbe, az a helyes úton van.

Ezért megpróbáltam a hitben, a folyamatos megtérésben haladni előre, megmutatva ezt az utat Isten népének.

A medjugorjéi Plébánia szolgálatában

Emlékszel arra az alkalomra, amikor először látogattad meg Medjugorjét és arra, hogy hogyan léptél be annak a sajátos plébániának a szolgálatába?

Először 1981. június 29-én érkeztem Medjugorjéba, egy pár Čapljina-i hívő meghívására, ahol én plébános voltam. Ők arról a helyről származtak, beszéltek nekem a jelenésekről és szerették volna, hogy elmenjek velük. Civil ruhában voltam, nem papi szerelésben és távolról figyeltem a Podbrodo-i jelenést. Nem vettem észre semmi különlegeset az összegyűlt nagy tömeg kivételével. Találkoztam pár látnokkal, Vickával, Jakovval és Mirjanával. Hosszabb időt Vickával töltöttem. A leglenyűgözőbb dolog az mindhármuk szent meggyőződése volt, ami a legkisebb kétely árnyékát sem engedte át a Szűzanya jelenéseivel kapcsolatosan: a viselkedésük egészségesnek tűnt. Felébredt bennem egy érzés, hogy jelen kéne legyen egy pap, akinek kísérnie kellett a hívőket az Isten felé vezető úton, függetlenül attól, ami történt.

 A következőkben többször is visszatértem Medjugorjéba, hogy segítséget nyújtsak a gyóntatásokban, de a szolgálatom a plébánián csak Jozo atya bebörtönzése után kezdtem[1].

Élő Szűzanya, élő Isten

Aki nem volt abban az időben Bijakovićiben a jelenések hegyén és Medjugorjéban, nem tudja megérteni ezt a részt, aki azonban volt, megérti. A csata, amelyet a kommunista rezsimmel kellett megvívnunk nem a Szűzanyáért vagy a Szűzanya ellen folyt: az akkori rezsim mindenféleképpen akadályozott bennünket, mert meg akarta akadályozni, hogy a nép a jelenéseken keresztül találkozzon az élő Szűzanyával. Az egyházközség tagjai jól emlékeznek, amikor 1981 decemberében a szarajevói hatóságok képviselői behívatták őket az iskolába. Én is jelen voltam. Azok a politikusok azt mondták, hogy nekik semmi gondjuk nincs Istennel, sem a Szűzanyával, és mégcsak nem is ellenzik, hogy a hívek a templomba járjanak, de ellenzik azt a „fanatizmust” mondván, hogy a Medjugorjéi jelenések és eseményeknek semmi köze sincs a hithez. Erre a meggyőzési kísérletre válaszként szót kértem és a következőt mondtam: „Az evangéliumban minden élő, minden csodaszerű. Valójában az egész evangélium ehhez hasonló történésekből tevődik össze, melyekben a személyek felismerik az élő Szűzanyát. Ezeknek az embereknek ez mind szent, és aki ennek ellentmond, az megbántja a lelküket”. Lényegében ez kifejezi az egész feszültséget, ami abban az időben Medjugorjéban volt az ateista politikai hatalom és a nép hite között. A nép felismerte a kegyelem jelenlétét, felismerte az élő Szűzanyát és válaszolt a kegyelem impulzusaira: nem félt ellenállni a hatalomnak, sem attól, hogy börtönbe kerül, mert hűséges akart maradni az élő Istenhez és az élő Szűzanyához.

A megélt Eukarisztia

Egészen addig a szentmisét az egyházközségi templomban reggelenként celebrálták. A jelenések kezdete után pár nappal Jozo atya elkezdte az esti órákban celebrálni az Eukarisztiát. A nép spontán módon elkezdett gyülekezni a szentgyónásra és a szentmisére, és egyre élőbben és mélyebben megélni az Eukarisztiát és az egyéb szentségeket. Ennek a megélt Eukarisztiának a celebrálása a politikai hatalom fő gondjává vált. Mindaz, amit a hatalom képviselői megpróbáltak megtenni, az az esti szentmise eltörlése, megtiltása volt, eltávolítani az embereket és a papokat attól a szentmisétől. Így, egy gyűlésen a politikai hatóságok ragaszkodtak hozzá, hogy a templom esténként bezárjon és hatályon kívül helyezze az esti misét, mondván: „Celebráljátok az Eukarisztiát reggel, mint ahogy az eddig is volt”. Zrinko testvér, aki azóta már meghalt, viccelve így válaszolt: „Uraim, Jézus nem az utolsó reggelit, hanem az utolsó vacsorát létesítette!”

Az egész 1981-es évet ez, a megélt Eukarisztiáért való harc jellemezte és itt nemcsak az ateista rezsim elleni harcra gondolok, hanem inkább arra a csatára, amit a medjugorjei egyházközségi tagok és mindazok, akik zarándoklatra jöttek, kellett megvívjanak, hogy élő módon részt vehessenek a szentmiséken. Az emberek éltették az Eukarisztiát, és cserébe az táplálta őket. Az így megélt Eukarisztia veszélyt jelentett az ateizmusra, de táplálék volt minden hívőnek.

Az élő Egyház

Nem tudnék elmesélni minden megélt tapasztalást, amit a jelenések első hónapjaiban éltem meg a hívekkel. A nép úgy jött Isten Templomába, a templomba, mint egy kimeríthetetlen forráshoz. Emlékszem, hogy 1981 őszén, a szüret után, a nép a templomban maradt akár három órán keresztül is. Két Rózsafűzér ima után, a Szentmise celebrálása után ottmaradtak az Oltári Szentség előtt szentségimádáson, és mindezt térdepelve. Még a kolostorokban sem volt ilyen csend az ima közben. Több ezer ember a templomba zsúfolva, térdelve követte az áhítatot olyan összeszedetten, hogy még a légy zümmögése sem hallatszott. A nép megállíthatatlan volt, senki sem tudta megakadályozni az Isten felé haladásban.

Egy másik eset jut eszembe. November volt, nagyon hideg volt és zúzmara fedte a mezőket. Čitlukba kellett volna mennem. A Medjugorje és Miletina közötti útkereszteződésben egy hidegtől megmerevedett, alulöltözött őr helyezkedett el. A megfelelő szót kerestem a köszöntésére, a bátorítására. Lenyitottam a kocsi ablakát és kiszóltam: „Dícsértessék Jézus és Mária!”. „Mindörökké dicsértessék” válaszolta az ember és mielőtt egy szót is szólhattam volna, azt mondta nekem: „Bátorság, atya, haladj előre! Őrizni fogjuk a hitünket, ne aggódj!”.

Sok ilyen példa volt, mert az a nép élő volt Istenben és Istennel. Az a plébániai közösség valóban egy élő Egyház volt. Milyen csodálatos esemény! Élő Szűzanya, megélt Eucharisztia, élő Isten a feltámadt népében! Ez volt a jel, melyet a Béke Királynője meghagyott nekünk, és ez a jel, mely az idők végeztéig meg fog maradni, amikor Isten élő lesz a népében.

Hozzátennék itt még egy elemet, mely valakit érdekelhet: a kapcsolat, mely az akkori politikai képviselőkkel kialakult. Kezdetben a rendszer vezetői azt gondolták, hogy a tömeg azért gyűlik össze Medjugorjéban, hogy egy bizonyos állami puccsot indítsanak el, ezért maximálisan szigorúak voltak és egy nemzeti lázadástól féltek a kommunista eszmény ellen. A kezdeti szigoruk bizonyos értelemben érthető volt. Aztán, amikor rájöttek, hogy semmi ilyesmi veszély nincsen, akkor „lapoztak”. Körülbelül az első évfordulókor a magatartásuk elkezdett megváltozni, mert meggyőződtek arról, hogy az emberek összegyűlésének Medjugorjéban egyáltalán nincs politikai felhangja.

Hacsak nem egy évvel később, pontosabban 1983 telén elkezdődött egy új, az akkori hatóság által irányított akció, ami a „vallásos turizmust” akarta ösztönözni és bevezetni, és erre a célra szolgáló házak gyors felépítését: egy művelet, mely jelentősen eltorzította a tájképet, mely ma is észrevehető. Attól a pillanattól kezdve a rezsim teljes mértékben megváltoztatta a taktikáját: elkezdte a saját céljaira és az anyagi meggazdagodásra kihasználni a Szűzanya jelenéseit és az ő népének az összegyűlését. Így olyan személyek kezdtek el beáramlani Medjugorjéba, akiknek semmi köze sem volt a hithez. Egy szóval: a Sátán elkezdte felépíteni a sátrát Isten Egyháza mellett azzal a céllal, hogy folyamatosan veszélyeztesse azokat a hívőket, akik valóban felismerték a jelenések kegyelmét és szerettek volna Isten felé haladni.

Minden ostrom és kísértés ellenére a nép megpróbálta megőrizni az élő hitet Istenben. Ez a magatartás tett róla, hogy a nép a jelenések kezdetétől fogva szilárd alapokra támaszkodjon.

Ki szeretném emelni, hogy a Medjugorjéban megélt szellemi harc mindig ugyanaz lesz és a Szeplőtelen győzelméig ki fog tartani. A Sátán mindent meg fog tenni, hogy a Szűzanya ne legyen élő a gyermekei között, hogy egy ideológiává csökkenjen, egy történelmi emlékké, egy szoborrá vagy egy hagyománnyá. Aki hagyni fogja magát megtéveszteni általa, az az idő haladtával közömbössé fog válni Isten és Mária irányába, mert a sötétségbe fog lépni. Akkor aztán Medjugorje és a nép is elhidegülhet, az egyház hideg lesz, ha a hívők nem lesznek képesek a gonosszal harcolni és legyőzni azt. Ezért egy felhívással fordulok mindenkihez: ébredjünk fel a hitben és nézzünk szembe ezzel a harccal, mely egyre keserűbb lesz a Szeplőtelen Szív győzelméig!

Azokat az első éveket, ahogy kiemelted, egy sajátos és erős spirituális dinamika jellemezte. Papként hogyan illeszkedtél be ebbe a teljesen új valóságba?

A dinamika erős és gazdag volt. Találkoztam a misztériummal. Meglepetésként ért minket, papokat, mert egyikünk sem ismerte ezt a dimenziót: csak a jelenések elméletét ismertük. Amikor az ember találkozik az örök élet misztériumával, akkor valami olyannal találkozik, amit nem tud racionálisan felfogni. Ez a valódi találkozás a Misztériummal, mely minden emberi fogalmat felülmúl.

Másrészről a misztérium ellenére minden egyszerű volt. Egyszerű volt, mert Isten Szűz Márián keresztül megérintette az embereket és ők válaszoltak arra az impulzusra. Egyszerű volt azért is, mert nem kellett az emberek után futni, hogy eljöjjenek: az egész plébánia és más helységek lakossága szó szerint beözönlött a templomba.

Sosem felejtem el az esti Szentmise élményét. Már este 18.00-kor tele volt a templom. Már említettem, hogy a személyek teljes csöndben voltak a templomban: én a csöndet érezve és belélegezve tudtam vezetni az imákat, mert a nép, természetes módon vett részt és üdvözölte Isten igéjét. Ebből a szempontból a medjugorjéi plébániaközösség szolgálata nagyon egyszerű volt.

Nyilvánvalóak azonban a nehézségek is, melyeket az akkori politikai nyomás következtében megéltünk, Jozo barát és más barátok bebörtönzése következtében és a folyamatos kihallgatások és üldöztetések következtében. De mindez még egy fullánknyi negatívumot sem hagyott a lelkeinkben. Azokban a pillanatokban éreztük valóban megvalósulni azt, amit Szent Pál a Rómaiaknak hirdetett, azaz, hogy a szenvedés semmi a ránk váró dicsőséghez képest.[2] A mélyben mindazok a csapások olyanok voltak, mint egy lehelet a kegyelmek erejéhez képest, melyeket Isten az én és a papok lelkeibe áramoltatott. Csak örömöt és hálát éreztünk Isten iránt a szolgálatért, melyet végezhettünk és biztosak voltunk benne, hogy mindent ő vezet.

[1] Jozo atya 1981. augusztus 17-én lett bebörtönözve, Tomislav atya másnap kezdte meg szolgálatát Medjugorjéban, a Kisebb Testvérek Rendje Tartományi Miniszterének mandátumával. 1984-ig maradt Medjugorjéban.

[2] Róm 8,18