Jézus Krisztus Világegyetemre kiterjedő Egyháza

2023.02.18 – Elmélkedés

Mauro (hanganyag átírat)

Olvasmányok: Zsid 11, 1-7; Zsolt 144; Mk 9, 2-13

Ennek a szombatnak az olvasmányaiban is javasolva van újra egy részlet a Zsidókhoz írt levélből, amely a hitről beszél[1], aztán az Evangéliumban Jézus színelváltozásáról olvasunk[2], arról az elváltozásról, amelyre mindannyian hívva vagyunk, mindig a hit által. Nagy jel volt Péter, Jakab és János számára, akik félelmükben nem tudták, hogy mit mondjanak – én hozzá teszem, azt sem, hogy mit kérdezzenek – mert az Úr ezt mondja: „Ne beszéljetek erről senkinek, míg fel nem támadok a halottak közül”[3]. Nem értették, hogy mit akart mondani, Illésről kérdezték, ami egyértelmű jele annak, hogy nem léptek be a színelváltozás nagy pillanatába.

Azt hiszem, hogy a mai napra azért ezek az olvasmányok lettek betéve, mert holnap, vasárnap ezzel szemben mind az Evangéliumban[4] és mind az olvasmányokban a hit van kérve tőlünk, hogy imádkozzunk az ellenségeinkért, az üldözőinkért, azokért, akik rosszul bánnak velünk, és mindezt csak a hitben tudjuk megtenni.

De ma este ismét meg akartam említeni a felszentelést, melyről már többször beszéltünk az elmúlt időben. Egyrészt azért, mert népként megújítottuk a felszentelésünket a Szentháromságnak[5], de azért is, mert említettem, hogy egyes fiataljaink fel szeretnék szentelni magukat.

Amikor megújítottuk a felszentelést, az Atyaisten azt mondta, hogy emlékezzünk arra, hogy a tulajdonai vagyunk[6], a Szentháromság tulajdonai. Mi tehát a felszentelés? Gyakran, minden szombaton – remélem – felolvassuk a Szeplőtelen Szívnek való felszentelést, a felszentelést Jézus Szívének, a Szentléleknek, az Atyaistennek[7], de mi is ez?

Azt biztosan el kell mondjuk, hogy mi nem. Önmagunk felszentelése nem azt jelenti, hogy tisztasági, szegénységi, engedelmességi fogadalmat teszünk; nem azt jelenti, hogy szentélyházakban kell éljünk, még csak nem is egy hősies tett, melyet csak egyes személyek tudnak megtenni. Önmagunk felszentelése azt jelenti, hogy egy pillanatra rendelkezünk annak a fényével, a tudatosságával, a bizonyosságával, hogy keresztények vagyunk, és rendelkezünk a szentségek kibontakoztatásának vágyával, a kereszteléstől elindulva. Azt jelenti, hogy egy pillanatig rendelkezünk a fénnyel, hogy megértsük, ki is a keresztény? Nem az, aki minden vasárnap templomba megy, vagy tagja egy vallásos felekezetnek. Ki a keresztény? Akkor vagyunk keresztények, amikor ösztönösen fel akarjuk szentelni magunkat. Kereszténynek lenni a vágyat jelenti, hogy felfedezzük, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni; felfedezni és mélyen megélni az egész életet és a teremtést: mert az Atya így tett, mert a Fiú eljött meghalni értünk, mert a Szentlélek továbbra is cselekszik…megpróbálni megérteni. Nem csak egy tett, valami, ami megtörténik, ami megérint vagy sem, nem! Be akarok lépni! Ezt jelenti felszentelni magunkat. Teljes mértékben felfedezni, a végletekig, pont úgy, ahogy az Úr elgondolta.

Azt mondják nekünk, hogy Isten gondolatából jöttünk ki. És kik voltunk mikor előjöttünk? Mit gondolt Ő rólunk, mi volt az identitásunk Benne? Annak a felfedezését jelenti, hogy milyen vagyok Istenben, milyenek vagyunk. Felfedezni mindazokat az ajándékokat is, melyeket belénk helyezett, mielőtt a Földre küldött volna minket. Ez a felszentelés, a kezdet.

Világos, nyilvánvaló, hogy mindennek az alapja a világ szelleméből való kiszakadás, annak minden ötletével és gondolatával együtt; kiszakadni a világ szelleméből, annak minden maszkjából, minden kompromisszumából, és szégyenkezés nélkül ki kell mondanunk, hogy mindezek negatív értelemben eltorzítottak és átformáltak minket. A kereszténynek, – aki meg van keresztelve és Istennek van felszentelve – semmi köze sincs a világhoz, ha ez nem így van, akkor nem éli meg a felszentelését, egy másik szellemet él meg.

Én magamnak azt is hozzáteszem, hogy önmagunk felszentelése azt jelenti, hogy egy kicsit intelligensek is vagyunk. Az őszinteséget jelenti, beismerni, hogy az élet Isten kezébe való helyezése a legjobb dolog, amit csak tenni lehet. Aki nem így tesz, – szegény – annak lehet akár öt diplomája is, de nem túl intelligens. Isten szabadon hagyását jelenti, Rábízni önmagunkat. Azt jelenti, hogy Tőle, Vele és Érte indulunk el, ahogy mindennap elmondjuk a Szentmisén: Krisztusért, Krisztussal és Krisztusban. Azt jelenti, hogy törekszünk arra, – mert valóban egy feladattá válik – hogy többé semmit se tegyünk az élet egyik terén sem, anélkül, hogy előtte megosztottuk volna Istennel és Vele együtt döntöttünk volna. Törekedni, hogy mindennap így tegyünk, hogy ne csináljunk semmit, ne döntsünk többé semmiről sem egyedül.

Az biztos, hogy ha valóban fel vagyunk szentelve, akkor az a boldogságot jelenti; boldognak lenni, mert az Ő tulajdonai vagyunk, boldogok, mert neki adtuk a szabadságunkat, boldogok, hogy Vele lehetünk. Az biztos, hogy minden felszentelés meg lesz próbálva, de ott vannak azok a szavak: „Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”[8] Én hozzáteszem: ha az ekére tesszük a kezünket és nem vagyunk boldogok, akkor nem értettük meg a felszentelést. Ha terhes nekünk az, hogy Neki adtuk az életünket, hogy átadtuk neki a szabadságunkat, ha úgy tűnik, mintha valamink hiányozna – az a szó: felajánlom, de mit? – akkor nem értettük meg a felszentelést. És ezen dolgozni kell. Nem probléma, ha nem értettük meg. Velem megtörténik, azonban, mikor megtörténik, akkor megértem, hogy dolgoznom kell rajta. Ha azt gondolom, hogy tettem valamit, hogy szenvedtem, hogy fáradoztam, hogy elhagytam valamit, az azt jelenti, hogy nem értettem meg semmit, hogy még nem hagytam el azt a valamit.

A felszentelés az csak és kizárólag egy szeretetbeli cselekedet. Ahogy korábban mondtam, Isten szeretetének a megértése egy pillanat erejéig, egy pillanatig meghallani, befogadni, a Tábor hegyén lenni és látni a színelváltozást, és abban a pillanatban felszenteljük magunkat, hogy örökké így éljünk. Aztán persze leereszkedünk a Tábor hegyéről és ez a szeretet néha a kereszten való szeretetté válik, szeretetté a sötétben, békében feláldozott szeretetté, de mindig békében kell legyen, miért? Mert ott van a hit, a hit, mely meg lehet próbálva, de sosem hagyhat el minket. Felszentelve a sötétben, a megpróbáltatásokban. Sírhat egy felszentelt? Kitépheti a haját? Igen, de sosem kételkedhet. Sosem kételkedhet Istenben, magában mindig, de Istenben soha.

Ha felszenteljük magunkat és felszenteltük magunkat az azt jelenti, hogy csak egy programunk lehet, csakis egy, nincs szükség sok ötletre, sok számításra, csakis egy programra: megismerni az Atyát, a Fiút és a Szentlelket[9]. Ez az élet, meghozni ezt a döntést: felszenteljük magunkat, mert szeretnénk megismerni az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Hogy mindössze egy ambíciónk legyen. Az életben azt mondják, hogy legyen sok célkitűzésünk, sok számításunk, sok programunk, kívánságunk, azonban itt csak egy van: Az Új Teremtés, de nem azért, hogy jól legyünk, hanem azért, mert tudjuk, hogy csak az Új Teremtésben leszünk az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Csak ezért kell vágynunk rá: hogy velük lehessünk és mindazokkal, akik Őket választották.

Mindezt elmondva, hogyan folytatódik aztán az élet a Földön egy felszentelés után? Nézzétek, hogy ez nem csak valaki számára van, hanem mindenki számára. Valójában kérve lett tőlünk, hogy szenteljük fel magunkat népként, mert felszentelve lenni nem azt jelenti, hogy megházasodom vagy sem, pap vagyok, vagy sem, a szentélyházban élek vagy sem. Nem. Azt jelenti, hogy úgy élek, ahogy mondtam, aztán mindenki a saját identitásában érkezik el ehhez. Van, aki megházasodva, van, aki papként, van, aki misszionáriusként… tegyetek ide bármit, amit akartok, de mindig ebben a felszentelési dinamikában.  

Népként erre vagyunk hívva. Hívva vagyunk ebben a pillanatban, hogy szembe szálljunk a romboló energiával. Ezt csak elsődleges energiával tudjuk megtenni. Képzeljétek el csak egy pillanatra, hogy micsoda ereje lenne Isten népének, az Egyházának, ha lenne egy felszentelt nép, mely megéli a papságot, a prófétaságot és a királyságot.

Nézzétek, hogy erre vagyunk elhívva, ha Jézussal szeretnénk lenni, – aki jelen van – és Vele együtt haladni végig a világ helyzetein, elérve a kétségbeesetteket. Csak így lehetséges.

És Szentséges Szűz Mária kísérje a vágyunkat, hogy így éljünk, vonzza mindazokat a lelkeket, akik fel vannak készítve arra, hogy így éljenek, akik hordozzák magukban ezt a szemet, ezt az életre, a való életre való szükségletet. Szentséges Szűz Mária vezessen minket, vezesse az egész Egyházat és érje el mindazokat is a világegyetemben, akiknek meg van ez a vágyuk, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

[1] Zsid 11, 1-7

[2] Mk 9, 2-13

[3] Mk 9,9

[4] Az Évközi VII. hét vasárnapja, A év: Lev 19, 1-2, 17-18; Zsolt 102 (103); 1Kor 3, 16-23; Mt 5, 38-48

[5] Felszentelő imádságok, melyek megtalálhatóak a honlapunkon www.azujteremtesfele.com a felajánlások rovatban

[6] Az Atyaisten üzenete, 2020-01-19 „Megújítom a szövetséget veletek” mely megtalálható a honlapon

[7] lásd 5. lábjegyzet

[8] Lk 9, 62

[9] Jn 17,3